Összeölelkezve jártuk az utcákat nagy csapatban.
Én annyira felvillanyozva, hogy szőke hajam
derekam verdeste s úgy hullámzott utánam,
mint repülésre tárt, szimbólikus szárny.
Még soha nem láttam olyannak a várost:
delejesen remegett, mint orgazmus közben az asszonyok combja,
eső gyöngyözött, folyt az ablakokra,
s mi csak kószáltunk a sötétben fényittasan.
Moziba mentünk, sok év óta először,
színpad volt vászon helyett,
nagy hangon énekeltünk, mert kedvenc bandánk játszott,
(mintha közkívánatra)
nyűtték a hangszereket, mi virágokat dobáltunk rájuk
s a fekete zongorára.
Mindenki ritmusra dülöngélt jobbra-balra,
néha felvillant egy-egy öngyújtó lángja –
aztán ismét nappal lett
és tavasz és borsmenta illat
(nyersen tört elő, talán a talpunk alól)
Egy srác nagy, tojásdad kőre állt
és átkiáltott a túlsó dombra: „VÉGE” vagy „ÉLEK”
(nem értettem pontosan)

– Ekkor riadtam fel –

Hátamra tapadt inggel meredtem a sötétbe
(még nem hittem, hogy vége) csak ültem dermedten,
már-már könnyezve.