Éltető József: Variációk egy ragadozóra
Történt pedig egyszer, hogy a marosvásárhelyi Kultúrpalota nagytermében Székely János felolvasta (vagy inkább egy kezében tartott papír fölött igen kifejezően előadta) Bajor erdő című versét. Ma is itt van a hangja a fülemben, s e rövid vers minden sorának tónusa az emlékezetemben:
Mert kivesztek a farkasok,
S mert nem vadássza senki őket,
Itt girhesek és borzasok
És szinte törpék már az őzek.
E tárgyilagos semlegességgel elmondott négy sort még mérsékelt érdeklődéssel hallgatta az elvtársi közönség. Első sorában ott ültek a helyi hatalmak mellett a bukaresti delegáltak is. A rendezvény ugyanis az úgynevezett választásokat megelőző kampány része volt – magyarán a kutyakomédia egy jelenete – az itteni Hazafias Népfrontnak megfelelő Szocialista Egységfront égisze alatt. Szolgáltató: a helyi írói egyesület, a szervezésért felel: Hajdú Győző. A színpadon a kirendelt közönség számára kétségbeejtően hosszú asztal mögött ültünk mi, azon delikvensek az egyesületből, kik verseket is elkövettünk. Tehát elég jól láthattuk a Fontos Elvtársak arckifejezését az első sorokban.
A jót velünk sem az teszi,
Ki ölbe vesz s álomba ringat,
Hanem ki vesztünk éhezi.
A szöveg itt hirtelen mágikus delejt kapott, túltöltődött érzelemmel, és szikrázva belerobbant a langyos levegőbe:
Becsüljük meg hóhérainkat.
A nagy költő itt valahogy nagy előadóvá lényegült át, és – színházi zsargonnal élve – tökéletesen „átjött a rivaldán” a sokéves megaláztatás dühe, hogy tehetetlenül ünnepelni is kell a kényszerítő túlerőt.
Ó, jómagam már tapasztaltabb vagyok annál, hogy megkíséreljem visszaadni a pillanat furcsa diadallal és fortélyos félelemmel vegyes hangulatát, hiszen tudom: olvasóim zöme már egészen más, mai paraméterekben látja a múlt pillanatait is. Mi, akik a változott világba belevénültünk, már úgy vagyunk ezzel, mint Pirandello hősei amaz ominózus dívánnyal.
Hétfőn – természetesen – csengett a telefon az Igaz Szó szerkesztőségében, és Nagyon Fontos Elvtárs raportra rendelte a főszerkesztőt. Erről én nyomban értesültem, mert főnököm hozzám fordult azzal, hogy: „mondjál gyorsan a román irodalomból néhány olyan közismert vérengző kritikust, akikre ráillik a farkas-metafora, mint amilyen nálunk X vagy Y!” (Nomina sunt osiosa.) Kérdésemre, hogy minek az neked, mindössze ennyit felelt: „Politikátlanítani kell a témát, amikor megkérdik, hogy János úr kire gondolt, kiket kell megbecsülni. Irodalmi belüggyé kell tenni.” Feszült mosolya pedig harci mosoly volt. Az volt az érzésem, hogy elemében van, hogy tetszik neki ez a bizarr villámhárító-szerep. (Bonyolultabb képlet volt ő is, mint amilyen egyszerűnek a mai fekete-fehér emlékezet-filmekben látszik. Remélhetőleg az utókor majd időt kerít ennek alaposabb átnézésére is.)
A taktika egyébként működött, valószínűleg mivel Nagyon Fontos Elvtársnak és a fővárosi kiküldötteknek is alkalmasabb volt ez a megoldás: a költő elvtárs a kegyetlen irodalomkritikusokat hasonlítja farkasokhoz, hóhéroknak mondja őket, de belátja, hogy szerepük fontos az irodalomban.
Nagyon Fontos Elvtárs azzal zárta le a kihallgatást, hogy nem egészséges dolog azért az irodalom belső ügyeit ilyen ünnepi alkalmakkor a nagyközönség elé vinni. Roma locuta, causa finita est.
*
Hogy miért is jutott eszembe ez a história? Fentebb motyogtam valamit a perspektíva változásairól. Hát, ez énrám is vonatkozik. Ebben az emlékezetemben számtalanszor felbukkant történetben most egy eddig jelentés nélkülinek vélt részleten akadt meg a szemem. Nevezetesen, hogy a múlt század hetvenes éveiben, amikor a főszerkesztőm két erdélyi magyar vérfagyasztó tekintélyű kritikust említett, hogy ezekre talál a farkas-metafora, ez számomra – a konszenzus okán – közhelyszerűnek tűnt, és ezért töprengés nélkül tudtam megnevezni román irodalombeli megfelelőiket ad usum bukaresti elvtársak.
Ma kivel példálózna a magyar irodalomból egy hasonlóan érdeklődő? Nem tudom. És felelni tudnék-e rá? Nem.
Ennek pedig két oka lehet. Az egyik az, hogy én teljességgel tájékozatlan vagyok a mai literatúrában. Ebben az esetben, ó nyájas olvasóm, itt félredobhatod ezt a szöveget, eddig sem érdemelte a figyelmedet.
De ha esetleg az történik, hogy a nagy írástudó faunából az Íródeák meg a Kódexmásoló Barát és más zauruszok után a műszaki fejlődés kiveszni ítélte a Vérfagyasztó Tekintélyű Könyörtelen Kritikust is, akkor érdemes elgondolkodnunk ennek következményein. Mert a fentebb citált őslények helyét az egyre bővülő tömegtermelés jegyében újra meg újra átvették egyre számosabb másvalakik. S mivel a farkas-kritikus hiánya nemcsak oka, hanem okozója is lehet a tömeggé hígulásnak, a folyamat könnyen láncreakcióvá válhat. Sokba kerülhet nekünk a baráti kalaplengetésre szűkülő kritika, ha a mi kutyánk kölykéről van szó, és a finnyás ajakbiggyesztés, ha egy másik alom szaporulatáról.
A ragadozó kritikus – úgy is, mint az idézett vers utolsó sorában a hóhér – bár nem szerettük, de lovagi módon, netán megfellebbezhető, de normák szerinti ítéletet hajt végre.
Helyére pedig – ó, 2020–2021 sztereotípiái – egy vírus-populáció áramlik be rémítően arctalanul, névtelenül és elvtelenül: az irodalmi trollok, az önmagukat sem vállaló, talajszint alatti kommentelők váladék-tömege.
Olvasom naponta, hogy hozzáértő szakemberek a talajszint alatt húzódó csatornákban fellelhető salakanyagok víruskoncentrációja alapján meg tudják jósolni egy adott közösség közeljövőbeli egészségi állapotát.
Gyakran elkerülhetetlenül szembesülök a Literatúra nevű település eme szennyvizeinek összetételével és kísértést érzek, hogy jósolgassak.
De én csapnivaló jós vagyok. Ne tessék rám hallgatni!
Forrás: Bárka online
Pusztai Péter rajza