Az erdélyi Transindex hírportál egy ideje következetesen foglalkozik az erdélyi magyar fotográfia huszadik századi személyiségeivel (mint pl. Bálint Zsigmond, Vilidár István). Legutóbb érdekes összeállítás olvasható/böngészhető Evellei László fotóriporterről, aki a napokban lett volna 80 esztendős, ám ssjnálatos módon, 75 éves korában külföldön elhunyt.

Evellei László

Az Azopan Fotóarchívummal együttműködésben készült anyag a jeles fotóriporter néhány jellegzetes fotódokumentumával együtt – hű tükre a romániai huszadik századi fotózás sajátos körülményeinek. Evellei László, aki a soknemzetiségű Bánságból került Bukarestbe „úgy végezte fotóriporteri munkáját, mintha a világ legfontosabb megbízatásának tenne eleget” – állítja az egyik emlékező kortársa, Cseke Gábor, aki Evellei László bukaresti letelepedésekor az Ifjúmunkás főszerkesztő helyettese volt.
A fotós maga így rögzítette karrierjének bukaresti alakulását: „1968 nyarán az eredményhirdetés után lógó orral beültem egy presszóba vigasztalódni. Itt futottam össze egy régi temesvári gimis barátnőmmel, aki az Előrénél, Románia legnagyobb magyar nyelvű napilapjánál dolgozott. Épp fotóriportert kerestek, és elvitt Domokos Gézához, a főszerkesztő-helyetteshez. Megnézte a mappámat, a fotóimat, és felvett. Nem hittem el. Az újság elintézte az engedélyem a fővárosba költözéshez, és lakást is kaptam. Egy régi, kisajátított bojárvillában adtak egy tizenhat négyzetméteres szobát, fürdőszoba használattal. Igaz, hogy kicsi volt, de elfértem benne. Ettől kezdve nem csak a Bánságot jártam, hanem az egész országot, de főleg Erdélyt, Zsombolyától-Kézdivásárhelyig, Brassótól-Máramarosig. Számtalan ismerősre, barátra tettem szert, akikkel a mai napig jó a kapcsolatom. Főleg színművészek, festők, szobrászok, sportolók köreiben forogtam. De jártam gyárakban, TSZ-ekbe is. A Duna-deltában, a tengerparton és a hegyekben is sokszor megfordultam. A saját riportjaimon kívül más szerkesztőkkel is együtt dolgoztam. Voltak olyanok, akik a Kommunista Párt Főiskoláján tanulták az újságírást. A többség csak hét osztályt végzett, de voltak kiemelkedően nagy műveltségű, intelligens kollégáim is, mint Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár, Beke György, akikkel élvezet volt együtt lenni.”

A România pitorească fotósaként hónapokat töltött a tengerparton, többezer színes képet készített, ezek akkor (is) készülhettek.

A fotós munkái hamarosan az Előre mellett más központi lapok (Neuer Weg, Új Élet, Ifjúmunkás, Romania Pitoreasca) képnyagát is színesítették. Cseke Gábor, az Ifjúmunkás egykori főszerkesztő-helyettese így idézte fel a kort és benne Evellei László alakját: „”A ’60-as éveinek végén – a hetvenes évek elején, Bukarestbe költözésem után ismertem meg Evellei Lászlót, aki akkoriban szegődött el az Előre című országos magyar politikai napilaphoz fotóriporternek. A romániai sajtó addig meglehetősen mostohán bánt a sajtófotóval mint publicisztikai műfajjal és egyáltalán a fotográfusokkal, a képet szükséges töltelékként kezelte, melyet nagyon sokszor kiszorított a sok szöveg. A sajtónak való fotózás akkoriban távolról sem jelentett biztos egzisztenciát, kivéve a hírügynökségi laboratóriumokat, ahol a hivatalos képek erősen sminkelt változatai sorozatban készültek. Mivel a fotó töltelékanyagnak számított, a fotóst sem alkotóként, csupán szükséges rosszként, lábatlankodó mesteremberként kezelték. Evellei Laci azonban lelkes volt, fiatal, örömmel ugrott, ha eseményre kellett kiutaznia, gyakran elkísérte újságíró kollégáit távolabbi útjaikra, s azokban az években megszoktuk, hogy ha időszerű eseményt akarunk illusztrálni, mindenekelőtt Erdélyből, de akár máshonnan is, megkérdeztük Lacit, járt-e az illető helyen, van-e képe a történtekről, s legtöbbször úgy sikerült, hogy a kérdésre pozitív válasz érkezett. Jó kapcsolat alakult ki Evellei Laci és az Ifjúmunkás között. Lapunk működési státusza nem írt elő fotóriporteri beosztást, de a képekre, ifjúsági lapként, mi is rászorultunk. Laci lapunknak jobban sikerült képeiből kínált fel közlésre, olyanokat, amikre az Előre nem tartott igényt – mi meg azt sajnáltuk, hogy nélkülözhetetlen, minőségi munkáját nem tudjuk úgy honorálni, ahogy azt megérdemelné, lévén, hogy a fotós honorárium-keretek roppant szűkösek voltak. Legtöbbször úgy lehetett egy-egy fotóért megközelítőleg méltányos díjat kiutalni, ha a fotó elkészítése mellett a retusálás műveletének elvégzését is feltüntettük a szerzővel kapcsolatban. Ilyen esetben a kiutalható honorárium összege legtöbbször duplájára növekedett. Szerencsére, akkoriban mindannyian ugyanabban a hajóban eveztünk; Laci soha sem tette szóvá az intézményes méltánytalanságot, úgy végezte fotóriporteri munkáját, mintha a világ legfontosabb megbízatásának tenne eleget”.

Plugor Sándor és Szilágyi Domokos, előtérben Plugor Barna, Plugor Sándor kisfia. A kép valószínűleg ’73/’74-ben készülhetett.

Az összeállítás teljes anyaga megtekinthető a Transindex portálon.