Boldogság, gyere haza

Majdnem egy évig éltek Zádonyon, aztán Madasztrécselyre költöztek. Balúnak ígértek ott egy állást, Zsiléta pedig kezdetben három iskolában tanított. Lakást vettek, és a lány mindent kifestett, a falat és az üveget az ajtóban meg a könyvespolcon. Úgy érezte, szebb nem lehet, mint ami történt.
A boldogságtól nyugodtabb erő gyűlt fel benne. Amikor a rokonok példálózni kezdtek, hogy lehet mintát venni, meg kérdezősködni, hogy mikor jön már a baba, nyersen azt válaszolta, semmikor. Aztán megbeszélték Balúval, hogy ezek még mindig nem értenek semmit.
Nyers volt, bár tulajdonképpen szomorú. Egyszerűen nem bízott meg a rettenetes génjeiben, sem abban, hogy bármiben is számítani lehet azokra, akik most olyan lelkesen kérdezősködnek. Egy gyermeknek folyamatos szeretetre van szüksége, nem egy bánattól szeszélyes anyára. Nem beszélve arról, hogy ki tudja, mit örököl.
Meg aztán annyi ideig nem volt semmi más, csak verés és üvöltés, sírás és átkozódás, kosz és önzés. Miért ne lehetne végre boldog? Miért ne lehetne boldog úgy, ahogy ő akar boldog lenni? És egyáltalán, kinek mi köze hozzá?
Aki jobban tudja, csinálja jobban. És főleg törődjön a saját életével.