Oláh István: Oláhságom története (5)
Mnémoszüné most éppen alszik. Kár, mert nélküle nincs emlékezet, sőt, ő maga az emlékezet. Hogy a múzsák anyja is volt, most hagyjuk, akár hozzá is szokhattunk az efféle álláshalmozásokhoz.
Az is rejtély, hogy kilenc egymást követő éjszaka kilencszer termékenyült meg, és lőn kilenc énekes kedvű lánya, akik máshoz nem is volt miért értsenek, ők voltak a múzsák. Csak a jobb kocsmákban tilos énekelni meg köpködni! Ez az egyik gyerekkori élményem ős-Vásárhelyről, a város tehát száműzte a múzsákat, vagy csak a kültelki ivókban engedte őket művészkedni. A fuvarosok mokány népség, ők nem ismertek törvényt. A Maros homokját is elhordták Bernády polgármester építkezéseihez, úgyhogy elég sokan belefúltak a kilapátolt gübbenőkbe, még az én időmben is. Mnémoszüné gondolkodásunk egyik képzavara: miközben alszik és álma oly mély, hogy még a családunk származástörténete elé is függönyt sző vasból, ő az alvilág egyik folyója. Az ő ott lenn válik azzá. A másik a Léthé, az alvó Mnémoszüné ellentéte, mert csak azért létezik, hogy holtak igyanak a vizéből és korábbi életükből semmire se emlékezzenek. A családban mindent lehetett tudni, azt is, amit nem. Egy kivétellel, hogy ki volt az öreg Oláh apja-anyja. Ami nem az én bajom, mert hány családban a lehető legtermészetesebb nem emlékezni a dédszülőkre. De az apám! Az öreg fia, aki maga is öreg lett, úgy élte le életét, hogy fogalma sem volt, ki volt nagyapja-nagyanyja. Ilyen emléktelenséget eddig nem láttam sehol. Hol van nagymama, nagytata? Há izé. Vannak, na. Befogod a szádat és nem kérdezel hülyeségeket, mert a mérlegre tett huszonöt deka kenyér felét nem adom ki büntetésül. Születtek öten, Juci meghalt tizenkilenc évesen, elvitte a nátha, a spanyol. De a többi négy nem kérdezett soha semmit? Egy ritka pillanatában azt mondja apám: figyelj ide, most elmondok valamit, aminél többet én sem tudok, ezt is csak úgy, tiszta véletlenül. Az sem biztos, hogy igaz, az se, hogy nem. Fényképük nincs, egyetlen holmi se maradt utánuk. Állítólag a Toldalagi grófék telepítettek több családot Koronkára, hogy a főúri család földjeit műveljék. Állítólag megragadtak itt, aztán bekerültek valahogy a Kövesdombra. Állítólag fuvarozott az öreg örege. Állítólag Oláh nagyapád volt az egyetlen fiuk. Állítólag közük volt valami Ignát nevű családhoz, akiknek valakije – az Oláhok által lesajnált rokonsága – a Régi baromvásár utcában lakott. Ez valószínű, mondtam erre én, mert a véndiák-találkozókon egy Ignát Anna nevű asszonytól tudom, rokonok vagyunk valahányadik unokatestvérség okán. Kitelepedett Magyarországra, nyugdíjas könyvelő, férje meghalt.
Ez is mutat valamerre. A név. A magyarok ignácoznak, a székelyek ignáncoznak, az Ignat megőrizte valahogyan ép románságát. S az utolsó, de tán legfontosabb információ: a dédek ott vannak eltemetve a vásárhelyi görög katolikus temetőben, tudod, a Göcsi Máté utcában.
Toldalagiról, akinek a nevét legalább négyféleképp írják (volt már Tholdalagi, Tholdalaghi, Tholdalaghy) semmi jót nem mond a vásárhelyi magyarság. Vagy nem mondott, amikor még volt ki emlékezzen rájuk. Házuk ott áll ma is a Fő tér felső végében, szép átmenet a barokk és a rokokó között. A család fő vétkéül épp Koronkát mondják, hogy behozta a román jobbágyokat, akik munkabírók voltak, ugyanakkor igénytelenek. Ugyanígy jelentek meg Székelyföldön egyebütt is, a magyar urak hozták át őket az Erdélyt Moldvával összekötő szorosokon. Gyergyó tövében, Vaslábon volt jókora kolóniájuk, az egész falu a szárhegyi Lázárok telepítése volt, ezt írta meg Tarisznyás Márton történész, mire tanulmánykötete egyből ritkaság lett, mert begyűjtötték a kétezerötszáz éves trák államelmélet prófétái. Ettől függetlenül is azt hiszem, az ottaniak múltja nem a 18. század utolsó harmadára tehető, és valóban régi nép a román. És maguk a székelyek sem magyarok, ezt éppen ők állítják magukról. Mert székely szarta a magyart ugyebár. S még kik? Hát csakis a románok. Mondja a nagy tekintélyű Nicolae Iorga, aki valóban jó történész volt, a Vasgárda gyilkolta meg a Bukarest közeli erdőben. Erre fel éppen száz évvel ezelőtt megindult a visszarománosítás. De ne mind politizáljunk, én oda vagyok s vissza a Toldalagiakért. Fene érdekes kapcsolódások rajzolódnak ki a bőr alatt, izgatók, mint amikor Zeusz ölelte Mnémoszünét. Koncz József tanár úr az evang. reform. kollégium nyomdájának százéves történetét írta meg még 1887-ben. Őt másért sem érdemes feledni. A Bolyai Könyvtárban (a Teleki Téka épületében) őrzik az ötödik, mások szerint a hatodik magyar nyelvemléket, amely a róla elnevezett, 14. századi kódexben található. A pergamenlapokból nyolcadrét összefűzött kódexet ő találta meg, mint tanáraink mondták, egy falusi istállóban, ahol a fejőszéket magasította, hogy kényelmesebben üljön a gazda. Aztán dr. Farczády Elek, a könyvtár igazgatója megajándékozott vékony, de elegáns tanulmánykötetével, címe: A Marosvásárhelyi Sorok és Marosvásárhelyi Glosszák. Tulajdonképpen ő találta meg és értelmezte ezt a nyelvemléket. Most pedig vissza a kollégiumi nyomda történetéhez. Ezt írja Koncz: a nyomda legkorábbi létezését Kapronczai Nyerges Ádám leveléből tudni, amit Benkő Józsefnek, a Transilvania szerzőjének írt 1786. január 1-én. Tudatja a címzettel, hogy Maros-Vásárhelyre telepedett, itt akar nyomdát állítani, de csak most helyezkedett el egészen s már vállalta is a gróf Tholdalagi Ferencné felett elmondott „halotti aktiokat”. Kapronczairól, Erdély eme második Tótfalusijáról (az értékelés a Koncz Józsefé) igen keveset tudunk. Bécsben tanult Kurczböck József cs. kir. nyomdásznál (igazából Kurzböck, és valóban kora legjobb nyomdásza volt Ausztriában, amiért a császárnőtől nemességet kapott). Kapronczai 1772-75 között megtanulta a nyomdászatot, betűmetszést és öntést. Általa szedette rendbe Mária Terézia az örmény nyomdát Triesztben. „Az honnan nekem sokféle csigákat hozott, a tengerből szedvén. Hozott a mit tengeri lónak neveznek is. Ettől a barátomtól tanultam meg a spanyol-viasznak készítését, a melyhez ő igen jól értett és a midőn Bécsben a Kurczböck typographiájában lakott, spanyol-viasszal tartotta az erdélyi kancelláriát – írja Benkő, a tudós természetbúvár. Egyébként az immár vásárhelyivé lett Kapronczai ajánlására adja oda Benkő a Transilvaniát a bécsi mesternek nyomtatásra. Megvolt tehát a letelepedés, a nyomda üzemképes volt, Kapronczai pedig kiadta az első s tán utolsó könyvét: a gróf Toldalagi Ferencné báró Bánffy Kata fölött mondott halotti beszédeket. Ugyanabban az évben, júliusban meghalt, két napra rá eltemették a reformátusoknál negyvenkét évesen. „A székely főváros Gutenbergje”. Ez az első és egyetlen könyv volt a Temetési oszlop. Amikor bevittem a Teleki Téka nagynevű szakértőjéhez, dr. Fikk Lászlóhoz, a belső címoldalra nyitva rám pillantott, majd azt mondta: na, megvan a negyedik! Mi van meg, és milyen negyedik? Ebből a könyvből mindmáig csupán három példány létezett – válaszolta a tudós – egy itt, nálunk, a második fölöttünk, a Bolyai-könyvtárban, a harmadik egy amerikai magángyűjtőnél, és ez a negyedik. Hogy jutott hozzá? Ezt csak úgy, mellesleg kérdezte. Pusztakamaráson él rokonságunk, és a családfő lopta ki a könyvhalomból, amit a Kemény bárók könyvtárából a lucskos udvarra kihordtak. Néhány vasvillás falusi őrizte a halmot, amit tán elégettek. Ezt az én nagyanyám mondta, Bálint Sándorné született Nyerges Vilma, akinek testvéröccse volt a pusztakamarási rokon. A könyv belső védlapjain sűrűbetűs, kézírásos bejegyzések. Ha jól emlékszem, a családfa volt, ki kinek a lánya-fia, anyja-apja. A papírfedél elég penészes volt, valószínű, a kamarási eső, meg nagyanyámék Szántó utcai házának pincéje dolgozta meg. Gróf Széchenyi István Politikai iskolájának két kötete, A növények világa, A baktériumok – e címekre emlékszem a kamarási önkéntelen hagyatékból. A Kapronczai-kötetet bevittem az egykori tartományi múzeumba, és (sajnos, mert akkoriban inkább a régi pénzek érdekeltek) elcseréltem egy athéni baglyos tetradrachmára. Előlapon Pallas Athéné jobbra néző feje, a hátlapon az ő és városának madara, a bagoly. Felirat három görög betű.Alpha, théta, epszilon. Kaptam még két tetradrachmát, egy tászoszit Herkulessel és a megölt némeai oroszlán bőrével, és egy maroneait, hátlapján Dionüszosz, szőlőfürttel a kezében. Ez a marosvásárhelyi múzeum Kapronczai-kötetének hiteles története, azután már nem láttam többé, de a főmuzeológus úgy tervezte, miután gombátlanítják, restaurálják, üveg alá kerül. Egy régi, nyitott fedelű ládában az emeleti lépcső legtetejére teszik. Miközben éppen most kiírtam magamból vásárhelyiségem, megrendít a nevek és dolgok egybeesése. Kapronczai Nyerges Ádám munkáját, a könyvtörténeti szuperritkaságot Nyerges Benedek, Bedő bátyánk mentette meg a tűzhaláltól. S ezt a véletlent nincs mi felülírja. Hogy Nyerges menti Nyergest. A mester halála után Aranka György, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság elnöke ezzel az egyetlen könyvével számon tartott nyomdában rendeli meg (bizonyosan, írja Koncz József) A magyar nyelvmívelő társaság munkái első darabját. És nem Szebenben, teszi hozzá. Itt egy újabb összecsomózás: a 18. század utolsó harmadában (ez a tárgyalt marosvásárhelyi időszak is) Martin Hochmeister volt a dél-erdélyi szász város nyomdásza. Előbb az öregebb, aztán meg a fia. Egyikük polgármester is volt. Mindezt azért tudom, mert egy időben csak azért jártam le Szebenbe, hogy antikváriumában a Hochmeister-tipográfia könyveire vadásszam. Kaptam is jó néhányat, még megvannak. Ám ezzel még nincs vége a történetnek. Kibédi Mátyus István, a Küküllő és Marosszékből egyesült vármegye „rendes physicusa”, az Ó és Új Diaethetica hat nagy kötetének szerzője (physicus=orvos) veszi meg a nyomdát 1800-ban („nekem ezer német forintnál többe áll”), és végrendeletében, ami akkortájt íródik, rögvest meghagyja: a Collegiumnak hagyom a mostani házamnál levő typographiámat, „állítsanak ennek árának intereséből 4 szegény kibédi gyermek számára egy-egy alumniácskát, vagy ha ide valók nem találtatnának, más jó igyekezetű tanulók számára.” A summa: Mátyus István orvos fürdőgyógyászat- és könyvtörténeti szempontból igen fontos munkája, a Diaethetica Pozsonyban jelent meg. 2. Háza, ahol az ezerforintos nyomda minden darabját őrizte, és amely leltári bizottságának a Bolyai-matematikus kettős öregebbje, Farkas is tagja volt, az Ebhát utcában volt. Az összesen 24 mázsa és kis híján 18 font súlyú betűkészlet, különféle eszközökkel a kollégiumi telken, ahol tanári lakások is voltak. A Kazinczy majd Kogălniceanu utcában sportpálya lett a telken, de két tanárcsalád, Jánosiék és Kissék még ott laktak az én időmben. 3. A Mátyus-utódok Székelyudvarhelyen élnek. Két testvér, András és Gyula, mindketten orvosok. A báty, az orr-fül-gégész megírta két kötetben Udvarhelyszék gyógyászatának történetét, a másik fogorvos. Nyugdíjasok.
(Folytatjuk)
2021. május 19. 04:32
„Doamne, Dumnezeule!”
:-)