Doamne, Dumnezeule!

Trianon óta a románok és Románia minden rosszra jó magyarázat. Hogy elorozták a fél monarchia „tele spájzát”, mint egy fekete kabaréban kesernyésen sztendápolták tavaly vagy tavalyelőtt a tévében. Ez pontosan százegy esztendővel ezelőtt történt, a téma azóta is forró. Olvadt ólommal fölszaporított amúgy is forró kása. Azután pedig a románosítás. Aki nem tette le a közhivatalnoki esküt, ergo nem ismerte el, hogy új hatalom regnál, kilökték állásából. És mert a passzív ellenállásnak ezt a formáját a korábbi magyarságból hirtelen romániai magyarsággá változó közösség politikai vezetői szorgalmazták, a közigazgatás, az államhatalom számos intézménye csaknem teljesen kiürült. Akkortól lehetett búsulni, hogy a hegyen túliak foglalnak el mindent, ami nemrég még a miénk volt, és ott vannak a piacfelügylőségtől a törvényszékig, a városházáig mindenütt. Ők: Mănânci pâine românească, învață limba română! Mi: a piszkos, rabló társaság, a háborúban (ami a Nagynak mondott első volt) a tisztek a szájukat rúzsozták, a bakák pedig csóré lábbal masíroztak Pest belvárosában. Ma is azt mondom, nem a csóré láb volt a fontos, inkább hogy a magyar fővárost hol ezek, hol azok, hol meg amazok elfoglalhatták. Átjáróhely lett, és minden hadsereg, amely be- meg átvonult, elvitt valamit egyéniségéből, valamit pedig ott hagyott. De mi is bevonultunk ám Bukarestbe egyetlen puskalövés nélkül, mondja önvigasztalásként a magyar. Ezzel le is van rendezve az egész. Olyan balkániasan. És még sincs. A románosításban újabb nemzetpolitikai teória gyakorlata következett. A visszarománosítás Székelyföldön. Nemde ti mondjátok állandóan, hogy a székely nem magyar? Kapásból kérdezte vissza az új román hatalom. Parlamentetekben az is elhangzott, hogy mi még emberek sem vagyunk, hanem közönséges állatok, baj van, barátaim, a származástudatotokkal. S ha nem vagytok magyarok, akkor lássuk csak, mik ezek a családnevek – és következett a Györgyiczék, Trinfujok, Trinfák, Tifánok, Mircsék, Merzák, Lupujok, Lupányok, Dezsánok, Abrudánok, Berszánok, Nyágulyok, Szávulyok, Nyegrék, Albuk, Kozsokárok megszámlálása, és ez csak egyetlen nép volt a Monarchiában. Ugyanezt a leltárt a szlovákok, szlovének, horvátok, szerbek, ukránok is lefuttathatták, az osztrák sógorságról nem is beszélve. Névváltozatok, egyik j-vel, a másik ly-nal, a magyar anyakönyvvezető kultúrája és a pillanat inspirációja okán. Legtetején pedig, ahol a név népet jelez, mi vagyunk, így: Oláh.
Ülök a konyhában, a linóleumot a padlóig tiportuk, de legalább tiszta. Fennhangon olvasok. Már megmostam nagyapa jobb hónalját, aztán a balt, amiért délután egy kis kocka margarint ad nekem. Apám akkor dolgozni fog, nevelőanyám pedig a református temetőben kapálgatja a koporsófödél alakú sírhelyet, amitől annyira borzadok. Öreg Oláh lecsatolja óraláncáról a nagy, zöld zománcú faláda lakatjának kulcsát, a ládát az ágy alatt, és mindig zárva tartja. Katt-katt, előveszi a margarint, egy darabot vág belőle, na nesze, Pista. Valami iratlefogót is látni, két tollszárat, üres, fehér árkuspapírt, és egy üvegnehezéket, valami tájjal, amit belepréseltek vagy beragasztottak, alatta: Fiume, Trieszt, ki tudja már. Mindezt csak a szemem sarkából látom, mert az öreg nem hagyja. Úgy ül, hogy állaandó takarásban legyen a láda tartalma, a margarinosztás után rá is csapja gyorsan a fedelet, és megint katt-katt. Nagyapa a bal hónalját nem tudja megmosni, mert jobb karja könyékből merev. Soha nem mondta el, mi történt a könyökével. Apám egyszer valami olyat suttogott, hogy meg akarta úszni a háborút, és megcsináltatta magát. Így mondta. Megegyezett egy illetővel, aki úgy gyártotta ezeket az Untauglichokat, ahogyan a miskárolók ivartalanítják a malacokat. Szó ami szó, az öreg karja át volt lőve, ő pedig felmentve a behíváskor. Sok évvel ezután a konyhában ülök, a hónaljmosás szappannal kész, az öreg a ládáját simogatja, én felolvasok neki. Furcsa egy könyv ez, a szavakat értem, de sehogy nem állnak mondattá össze. Ez a lélekről szól s a lélekhez beszél – szólal meg, és ezt sem értem. A könyv, amiből felolvastat, Liviu Rebreanu regénye, Az akasztottak erdeje. Arról szól, hogy a Monarchia hadseregének egy fiatal, erdélyi román tisztje megszökik, mert nem akar az ellenségre lőni, akik ugyanolyan románok, mint ő. Elfogják és felakasztják a hadi törvénykezés rendje szerint. Mindezt csak később, felnőttként értem meg. A fiatal román hadnagy igazát, aki úgy végzi, mint minden katonaszökevény e világon. Felakasztják, főbe lövik, nem mindegy? Káin és Ábel tragédiája jut eszembe, a testvérgyilkosság borzalma, általánosabban pedig a Ne ölj! erkölcsi-emberi parancsa. Ha e második, egyetemes tiltást be is tartja Apostol Bologa, az elsőt semmiképpen sem kerülheti lel, mert azért háború a háború, s a Monarchia háborúzik az akkor még Moldvából és Havaselvéből álló Román Királysággal. Liviu Rebreanu a megélt történeteit mondja el a könyvben. Ő is a K. u. K. tisztje volt, hadapródként együtt szolgált Franyó Zoltánnal, a műfordítóval. Franyó egy réges régi interjúban elmondta (magyar tévé, bukaresti adás), hogy az író neve Rebrán Olivér volt a kadétiskolában. Nagyapa igazi, jó magyar ember, mondhatjuk így is. Zsebórája egy Brauswetter János Szegeden volt, tokja ezüst, egy vékony arany plakettel a közepén. Az volt, igazi magyar, és azt hiszem, életművész, bár nem kell feltétlenül az legyen valaki, aki el akarja kerülni, hogy golyót kap a fejébe. Istenért, a hazáért, a császárért. Barabás nagymama pedig, az első asszony átvitte a tűzön, mert a fiatal, szépreményű, ám szerény jövedelmű írnok (később irodafőtiszt) helyét ő jelölte ki és szilárdította meg a város hierarchiájában. Barabás Dániel vendéglős veje lett. Amikor pedig az az első asszony meghalt, sógora is lett, nem csak új felesége. A sógor, akire én úgy emlékszem, hogy nyavalyatörős volt, reszketett keze-lába, mintha vékony cérnával varrták volna törzséhez. Az egész ember szörnyen el volt deformálva, ha áthajt rajta egy úthenger, és ő túléli, akkor se nézhetett volna ki nyomorultabbul. Az új feleséget, ezt a másodikat, Ilus néninek hívták, csak arra emlékszem, hogy örökösen az ágyban feküdt, jóformán ki se mozdult a takaró alól. Koszta István újságíró kollégám, aki hadtörténészként az első világháború és ami utána jött című fejezetével foglalkozik történelmünknek, egyik kötetében (Huszártörténet) a marosvásárhelyi 9. huszárezred krónikáját írtja meg bő adatolásban. A könyv egy lajstromot hoz, a katonai alakulat névsorát, kinek mi volt a rangja, és hogyan alakult sorsa végzetté. Az egyik név a Benkő Béláé, aki százados volt, és akit egy becsapódás olyan súlyosan megsebesített, hogy hosszú ideig halálközelben kóválygott, aztán csak felépült valahogy. Pontosabban így, ahogyan én láttam elvonaglani a szemközti járdán, ízekre tört és rosszul összeforrt csontjaival, szétmarcangolt ízületeivel. Benkőék, nagyapa második felesége is (gondolom), az átellenes házban laktak. Béla bácsi egy háromba tört töltőtollat mutatott, fedele rápréselődött a csonka törzsre. Arany hegy van benne, mondta, de nem erőltetem, nehogy tovább törjön. Az a sötét-világos márványerezetű toll zubbonyának felső zsebében volt a becsapódás pillanatában.

(Folytatjuk)