Kifutni a dombtetőre

Egyszer pedig egyszerűen kifutott az ajtón. Balú valami miatt dühbe gurult, kivörösödött az arca és lebegni kezdett a füle. Zsiléta zsigereiben az volt, hogy ilyenkor verés jön vagy rúgások, és elszaladt. Kiült egy közeli dombra, a fiú órákon át kereste-várta. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg megértette, hogy Balúnál nagyjából ennyi az egész: céklaarc és lebegő fülek. Legfeljebb rikolt egyet, de ez aztán tényleg a maximum.
Zsiléta nem értette, hová került. Hát tényleg nem verekszik minden férfi, ahogy csak teheti, hogy már nem lehet elválasztani az alkalmat az ürügytől? Kiderült, békében élni sem könnyű, ha az ember az őrjöngésben nőtt fel.
Még jobban megszerette. Eddig még soha nem volt így. Ebben a lakásban csend volt, külön szoba a festékeinek, ecseteinek, ceruzáinak, palettáinak, rajzlapjainak. Bárhová elmehettek, soha nem kellett szégyenkeznie.
Már csak a közösséget kellett megnyugtatniuk. Madasztrécsely hasonlított Zádonyhoz: a tekinteteken érezte, hogy szép a szerelem, de ha már egy elvált férfival jár, jó lenne, ha feleség lenne belőle. Hálistennek ezt sem kellett erőltetnie, egy évre rá, hogy ide költöztek, összeházasodtak. Ekkor a kollégái is megnyugodtak, ezentúl már csak a gyerekre kérdezett rá egyik-másik, amíg meg nem értették, hogy ők nem másnak akarnak gyereket, hanem maguknak nem.