A Deák-féle kiegyezés, az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte 1848-at teljesen felülírta. Mi értelme volt a szabadságharcnak, ha utána épp e szabadságharc eltipróival köt szövetséget a magyar. No nem a nép, hanem a rendi Magyarország. Hogy a dualizmus fölénytudatának engedve mindent és mindenkit behengereljenek a politikai nemzetbe. Ami a magyar térfélen kötelezően magyar, ehhez nem fér kétség. Igaz, hogy Eötvösék (először a világon!) kidolgozzák a nemzetiségi törvényt, de senki nem tartja be. Igaz, hogy a parlamentben ott ülnek a nemzetiségek képviselői is, de nagyjából az a szerepük, mint a mai magyar parlamentben az ellenzéknek. A performansz akkoriban még ismeretlen valami volt, így aztán Tiszáék, Apponyiék nem kapnak zsák krumplit meg piros lapot az ellenzéktől, szócsata ha van is olykor, illedelmesen szerény, ha pedig az erdélyi románok Memorandumot szerkesztenek, a magyar hatalom perrel és börtönnel válaszol. A politikai nemzet elnemzetlenítő fifikáit még a Ceaușescu-féle nemzetiségpolitika túlkapásai se múlták felül. Amire akkoriban a romániai magyarság fölszisszent, hogy a magyar nyelven megjelenő (pártpolitikai, pártirodalmi, pártművészeti, párthorgász,pártifjúsági, pártfilatéliai, pártbarkács, pártegyházi) lapok és folyóiratok miért nem használhatják a nyolc-kilencszáz éve élő településneveket. Mi akkoriban Miercurea Ciuc (-on, -ban?) éltünk. Erre mondom, a Magura bizony hogy Măgura,és nem a Mag Ura, az erő és mindenek középpontjának a birtokosa, mint egyik szófejtőnk oly szépen megmagyarázta. Ahogyan Nabukodonozor se Nebolondozzonazúr. Még akkor sem, ha emez utóbbi magyar tájszólásban ismerték az asszír uralkodót és a ház urát a Pestre fölkerült Édes Annák csak innen, Erdővidékről vagy a Felvidékről. Vagy hogy a keresztneveket románosították. Irataim szerint Ștefan Eugen vagyok, holott Istvánnak kereszteltek, és magyar állampolgárként jöttem a világra. De erre az áfiumra is megvolt az orvosság: soha annyi Csongor és Tünde, Hajni, Ildikó, Emese, Attila, Álmos, Zoltán, Bendegúz, Róbert, Zsolt nem született erre a világra, mint akkoriban. A manapság oly erős bencézés meg gergőzés is félig-meddig ebből az önvédelmi reflexből való, bár manapság nem románosítanak az anyakönyvezők. A magyar hatalom éveiben viszont itt, Erdélyben a román családneveket magyarították, ami az iméntinél sokkal nagyobb bűn. Itt egy regényes snitt jöhetne, hogy megtörje a politikai szöveg egyhangúságát. Például hogy ismerkedett meg Oláh nagyapám Barabás nagyanyámmal, mondjuk, a lábára lépett tiszta véletlenül, és egy későbbi őszinte pillanatában bevallotta, hogy mégsem volt egészen véletlen az egész. Vagy a Törvényszék utcai törvényszéken volt dolga az ifjú hajadonnak, a kisvendéglő-tulajdonos lányának, és az öreg a legmívesebb kalligráfiájával bájolta el a kérelmezőt? Odüsszeusz dalolt egy hatalmasat a szirénnek? Netán iniciálét is rajzolt az öreg a papírra az okmánybélyeg mellé? Bármi éppúgy lehetett, mint a semmi, aminél, tudjuk jól, már a valami is jobb. Időbe telt, míg megfejtettem a titkot. Egy bogártani atlasz, továbbá a bőr- és nemi gyógyászok, a vegyészek kutatásai segítettek a megfejtéshez. Férfi és nő (hím és nőstény) akkor kezd vonzódni egymáshoz, amikor szagot fog. Megérzi a másik illatát. És itt nem az olcsó pacsuliról van szó – az öreg kedvenc virága a gyöngyvirág volt, mindig két lejre kért a drogériában a kölniből – hanem a testek rejtélyes hívó illatairól. Amiért a lepkék is kilométereket képesek repülni, és ez tényleg különös varázslat. Mintha a belső fülhöz hasonlóan egy belső orra is lenne az embernek, ami szinte csak az ösztönösség régióiban működik. A létfenntartás, a faj megmaradásának izgalmas illatait felfogja, és cselekvésre ösztökéli az élőt. Lehet, hogy Eszti nagymama egyre gyakrabban fordult a Kövesdomb felé, beleszaglászott a légbe, s az akkor még fiatal öreg Misi is a Szentgyörgy utca felé. Az egykori Postarét irányába, a karja még nem volt átlőve, de már állt a székely vértanúk emlékműve a későbbi szerpentinnél. Gálfi, Horvát, Török nyugszik e hant alatt, ez valami szomorú dal volt, amit az öreg gyakran énekelt vagy elfütyült, miközben a biciklijét mosta a konyha kellős közepén, mostohaanyám pedig dühösen leskelődött a szoba ablakának függönyrésén és rettenetes dolgokat mormogott a „vén doncsról”. Ez már akkor történt, amikor már a második feleségét is eltemette, és meghalt Benkő Béla bácsi is, az arany tollhegy pedig fönnakadt valahol egy soha meg nem írt levél foszlányaival, a robbanás és az utána bevaduló légnyomás azt is okafogyottá tette.

(Folytatjuk)