A Kossuth utcában, és éppen ott, egy apró, és inkább kiskocsma kinézetűnek mondható ház falán emléktábla hirdette, hogy vásárhelyi éveiben ott lakott Avram Iancu. Na, ez már sok – ágaskodott fel a nagypofájú kamasz bennem, és még azt is kétségbe vontam, hogy járt egyáltalán a városban. A mi városunkban! A hajdani Székely Fővárosban! Időbe telt, míg elfogadtuk, hogy valóban itt járt, sőt, lakott. Mi több, írnok volt, mint pályája korábbi szakaszában az öreg Oláh. Valószínű, ugyanaz lehetett volna a sorsa, mint felmenőnknek, mert már Janku Ábrahám a neve, és egyre kevesebb a botlasztó a hivatali szamárlétrán, tán még irodafőtiszt is lehet belőle, mint nagyapámból. Ha olyan gyönyörűen ír, olyan kacskaringósan, mint majd hatvan év múlva az öreg. Olyan hibátlan magyarsággal. És a benősülés sem lehetetlen valamelyik régi vásárhelyi családba. Az ikerítés mégis megbukik egy ponton: Iancu az 1848-as idők egyik vezére, az öreg Oláh pedig igazi magyarként jóval a kiegyezés után működött. A „tribun” a jobbágyság eltörléséért ment vissza hegyei közé, a magyar forradalom pedig inkább nemesi volt, semmint népi. Jellegében legalábbis. Az osztrákoktól független Magyarországot, az Uniót Erdéllyel gondolatát vizionálták, de a jobbágyság továbbra is megmarad e független, de változatlan társadalomban. Ebben nagy hasonlóság mutatkozik a bő nyolcvan élvvel korábban lázadó Horeáékkal, akik a könnyebbnek tűnő s a Habsburgok által engedélyezett katonaéletet választották volna, hogy ne megtűrtként éljenek falvaikban. De ezen a bevett náció – megtűrt náció besoroláson a Kápolnai Unió óta nem változott semmi. Rettenetes vérengzések voltak a Nyugati-érchegység magyarok lakta településein, ez tény. A rókaarcú császári udvar megosztó politikájának eredményeként – teszik hozzá okos történelemkönyveink. Ami azért sem igaz, mert a Habsburgoknak egyetlen percig sem kellett a megosztás politikájával törődni. Ami sok száz éven át megosztott volt, az is maradt, a Deák-i kiegyezésig, és azután is csak színleg változott, hogy aztán Közép- és Kelet-Európát nemzetállamokra szálazza szét a történelem. A nemzetállam pedig, a címszó, hivatkozás, még most, 2021-ben is tartja magát. Románia szuverén és független, egységes és oszthatatlan nemzetállam, az Alkotmány 1. szakasza értelmében. Hadd emlékeztessem az olvasót, mekkora kritikai kétellyel fogadta a romániai magyar politikai nyilvánosság ezt a fogalmazást. Hogyhogy nemzetállam? (Nem kevesek szerint a másik kérdés: hogyhogy oszthatatlan?) A sok nemzetiségű Románia, igen, ammár döfi. Mi is itt vagyunk, őshonosok. Így recsegett-fecsegett a sajtó, és a Mutter-Vaterland is helyesen úgy látta, mindenféle nemzetállamiság káros, vagy legalábbis nem használ a térségnek. Mert az egyenlő, demokratikus szabadságjogok. Még előtte az egyetemes emberi jogok érvénye. Mondva-mondatlan 20. századi történelmünk nagy tragédiája, a nemzetállami Magyarország és a többi nemzetállam kialakulása-kikerekedése (röviden: Trianon) is a megítélés szempontja volt. Ám amikor az Európai Unióban ütközött, és egyre szaporábban az Egyesült, illetve a nemzetállamokból álló Európa képzete, vége lett az addig Romániát elmarasztaló nemzetállamozásnak. Tény- és tárgyszerűen a regnáló magyar hatalom szövegezte meg, hogy kontinensünk csakis a nemzetállamok Európája lehet. És ez nyakát szegte a nemzetállam vs. multikulti vitának. Úgyhogy se multi, se kulti, sem pedig uni vagy mono-, mondjuk ahogy akarjuk politikai szabadgyökeinket.

(Folytatjuk)