Egyszer mégis eljön

Olyasmiken döbbent meg, amiken Zsiléta csak mosolygott. Hogy ki hogyan viselkedik, vagy ki írja helytelenül valamelyik szót. A leány mondta is neki gyakran: Szomáliában nem esznek, te pedig… Olyan vidékről jött, ahol nem szerették, kisgyerek korától megverték, kikergették a hóba, becsapták, azok nem védték meg, akiknek szeretniük kellett volna, egyszerűen ennie nem volt mit, nemhogy azon tűnődjön, jól tartja-e el valaki a kisujját, amikor kávét iszik, vagy ly-nal vagy j-vel írja ezt vagy azt.
Zsiléta végletek között nőtt fel, Balú az elviselhetőn belül. A leány gyakran nevetett rajta, de tulajdonképpen irigyelte. Az ő sötétségében a fiú volt a fény.
Zsiléta olyan volt, mint a vízesés, Balú, mint egy lassan hömpölygő folyam. A leány felcsattant, mint a gyújtózsinór, a fiú csendesítette, körüljárta a problémát. Ha valami történt, a leány azonnal reagált, a fiú vakarózott.
Gyönyörű időszak kezdődött. Vendéglőben ebédeltek, mert Zsiléta megundorodott attól, hogy az apokalipszis közepén kavargatták a húslevest. Sétáltak az utcán, és nagyokat nevettek, a siető járókelők furcsán néztek rájuk. Két televíziót vásároltak, hogy mindenki megnézhesse a kedvenc sorozatát. A leány mindent lefestett, és csodálkozott, hogy harmincnegyedik évére ő is boldog lehet. Ha netán szakítanak, mondogatta, akkor is örökre hálás lesz a fiúnak, mert megtanulta, hogy van olyan, hogy boldogság.