(anyámra gondolva)

Most, hogy már nem vagy,
(emberi szemmérték szerint)
egészen másnak látlak,
új arc, új hang, más anya lettél
s valami idegen nyelven
beszélgetünk éjjelente.
Most olyan üde vagy,
mint munkásasszony-korodban soha:
hajad lágy csigákban omlik,
(még látszik a sütővas nyoma)
s lábadon drága selyemharisnya,
melyet akkoriban sohasem viseltél.

Most, hogy nem szidhatsz meg,
elmondhatom: tizennégy évesen már cigarettáztam
s mikor nem voltál otthon
vasárnapi pongyoládban futkorásztam
kibontott hajjal, mint Sara Montiel,
egyik hatvanas filmjében.

Most már beülhetnénk egy „krúdys”
kávéházba (tetszett volna neked anno),
te kicsit kisminkelve,
hiszen már nincs miért titkolnod
(anyó elárulta egyszer)
hogy valaha, még lánykorodban,
mikor abban a piros pettyes ruhádban
jártál a falusi bálokra,
szinésznő szerettél volna lenni.

Most, hogy már örökre
hozzád nőtt az a ruha
(állóképed az asztalon, előttem)
én lettem közülünk az idősebb,
s ezért látlak egy ideje másnak,
babrálom fürtjeid, szinte anyásan.