A ház mellett, az üres telken most temeti harmadik kutyáját az öreg. Első, második, harmadik, körülbelül oly szabályos rendben, mint egy katonatemetőben. A kutyák, ha tíz-tizenkét esztendőt élnek, az már olyan, mint száz-százhúsz az embereknél. Csak annyit szeretnék élni, mint ők összesen, mondja, és tudja, az áhított kor háromnegyede is képtelenség. Jó, hogy annyit, de hogyan? Kazinczy, akiről az Ebhát utcát elnevezték, írja Erdélyi leveleiben, kocsijuk előtt árokba hajtott az oláh, nehogy akadályozza az ismeretlen urat a haladásban. A megállapításban nincs dicséret, felindultság vagy lenéző jóindulat. Ennek a félreállásnak így kellett történnie, és már több mint ötszáz éve Kazinczyék előtt. A nyelvművelő-nyelvújító 1816-ban járt Erdélyben, ahol úgy látszik, még harminckét esztendő teltén is a Horea-felkelés borzalmai kísértenek. Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tárból, „1784: Felséges Tsászári és Királlyi Fejedelmünknek értésére esvén, hogy némely hellységekben, melly ártalmas és meg veszett indulatbol származatt fel háborodása légyen az Oláh parasztságnak, és ugyanezen Oláh Nép által minémű irtozásra mélto erőszakok és meg fosztattatások vitettek eddig végben.” Fölütom a Leveleket, hátha nem emlékszem pontosan a helyzetre, a szövegre. Hátha a román fogatos nevetve, kalapját lengetve hajtott az árokba, már ha volt árok azon az úton, Dédács és Déva között.
Hát nem. Kazinczy, a másik minden buzgalmára figyelve is fél: „Az oláh alatt, a hol én lakom, raboláshoz, gyilkolásokhoz szokott népet képzelünk… kénytelen vagyok vallomást tenni, elindulásomkor engem is megkörnyékezett a félelem, hogy útamban érhetne szerencsétlenség. E félelemben megerősíte a mit már mondottam, hogy az oláh kocsit látván, ugrik szekeréről s félre veri ökreit. Mert a szolgai rettegés, és a vadság érintik egymást… Az oláh vad, mert teljes elhagyatásban nevelkedik… Vallásos ismeretei abban állnak, hogy a kihirdetett ünnepet munkátlanságban kell eltölteni, a bőjtöt megszegni nagy vétek (pedig ő kétszáz és harmincnyolc napot böjtöl esztendőn által). Ez maga is segéli romlottságát, mert éhen és henyén csapszéket keres, a koplalását pálinka által enyhítgeti, hol a csompolya dongása mellett megszállja az emlék, hogy ő római maradék.” Most már világos, hogyan válnak időtlenné a sztereotípiák. Engem még most, a 60. véndiáktalálkozó küszöbén is Vadinak becéznek az egyébként és mindenben nagyon barátságos osztálytársak, nincs harag. A szó a vadoláh kicsinyítőképzős beceváltozata. A szolgai rettegés is hihető, főleg Horeáék után, akik vallási-etnikai okokból több ezer magyart öltek meg. Nem vitás, e szolgai rettegéssé szelidült gyilkos indulattól is félni lehetett, sőt, kellett, mert aztán ismétlődött mindez, de kétoldalú felállásban 1848-49-ben. Egy tekei, szintén görög katolikus evangélium közepe táján harmincöt vagy negyven román férfi nevét jegyezte fel valaki, valószínű, a pópa. Uciși de unguri, írta legfölül.
Tudott e két nép sebeket osztogatni egymásnak bőven. A koplalás pedig nem vétek, még csak nem is vallás, hanem a mérhetetlen szegénység stigmája. Kazinczy csupa magyar urat emleget helységről helységre járva, Vajdahunyadtól Brádig, vendéglátóit, és még véletlenül sincs egyetlen román se abban a föld-, falu- és kastélytulajdonos osztályban. A Horea-felkelésnek társadalmi okai voltak leginkább, és ezt nem csak azért mondom, mert így tanították az osztályharc mátrixába minden mozgalmat, kicsit és nagyot, felkelést és forradalmat belepréselő tankönyvek.
Végül pedig a római maradék. A kontinuitás-elméletet nem Constantin Daicoviciu, és nem a kolozsvári történész-iskola találta ki. Jót röhögtünk az Avécézár-vavan szerű szójátékokon, nem vitás, valami nemzeti fölény és történelem előtti eredetmítosz tudatában. A latinitás hipotézise, a műhelyelmélet a Școala Ardeleană eszmei leltárában jelenik meg hangsúlyosan, és milyen megvetően rúgja félre Kazinczy tekintetes úr! A románok Erdélyi Iskolája egy időben és nagyjából hasonló programmal indult, mint a már említett Aranka Györgyék-féle Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság. Ha lehet, még egyetemesebb mondanivalóval, mert mi a címben csak a nyelvet védjük az elnémetesítéssel szemben, ők programjukban a származásra is igyekeznek ésszerű magyarázatot adni. Márpedig mi, magyarok ebben nem vagyunk valami erősek. Szkíták. Hunok. Avarok. Kipcsák törökök. Holott Kosztolányinál olvasom egyik nagyszerű Esti Kornél-novellájában (s ez egy belső monológ a tizenöt esztendős török fruskát csodálva a vonaton): Ti adtátok nekünk ezt a szót: gyöngy, és ezt a szót: tükör, és ezt a szót: koporsó. Te gyöngy, mely lelkem tükrében tündökölsz, koporsóm zártáig. Érted-e, ha ezt mondom: gyűrű, gyűszű, búza, bor? Már hogyne értenéd, hiszen ezek is a ti szavaitok, s a betű is az, az írás is, amelyből élek. Gyűrűm, te, gyűszűm, te, tápláló búzám, részegítő borom, te. Háromszázharminc legékesebb szavunkat nektek köszönhetem.
Felocsúdva e mély, gyönyörű és pedofíliás poézisból: már ezért is terjeszkedhet a származástudat a kipcsákok felé, mint ez történik manapság? S hol vannak még a japánok, akikkel – ez is egy olyan elmélet, amire gyér szakállát tudósmód tépegeti egy-egy néperedeti, és mégsem eredeti szakitekintély – a sumérok, perzsák, és kicsoda-micsoda az a törzs valahol Közép- vagy Dél-Amerikában, amelynek tagjai oly szép magyart beszélnek, hogy hallgatni is gyönyörűség…

(Folytatjuk)