A ’nagy túlélő’ posztszovjet médium, a Komszomolszkaja Pravda hetente közöl legalább egy leleplező (’tényfeltáró’, ’oknyomozó’ stb.) írást a Szovjetunió ellentmondásokban is gazdag történetének valamelyik – többnyire elhallgatott – szenzációs eseményéről.
A leghíresebb talán a novocserkasszk-i felkelés; az egyik legfurcsább (talán mert baloldali) az 1975-ös matrózlázadás a ’Sztorozsevoj’ torpedórombolón. E cikkek többségét érdeklődéssel átolvasom; nekem ugyanúgy kevés lehetőségem volt ezen történések megismerésére, mint a mostani orosz anyanyelvű célközönségnek : az egykori komszomolistáknak illetve a manapság ’KISZ-korú’ fiataloknak. A ’komszomolka’ továbbra is elég népszerű, míg a ’nagy’ Pravda gyakorlatilag megszűnt (bár létezik egy ilyen című ’utódlap’: az Orosz Föderáció szerény tagságú kommunista pártjának orgánuma). Szó sincs tehát már az egykorihoz hasonló ’pravdás’ egyeduralkodásról (melyet faviccbe formálva mostani irományom végén adok közre).
*
Ez a Komszomolszkaja Pravdás történet az 1957-es leningrádi szovjet focilázadásról (футбольный бунт) szól, amiről még a szovjet emberek is csak keveset tudtak – a magyarok pedig nem is hallottak róla. Általában keveset tudtunk a szovjet fociról, elfogadtuk, hogy politikai megfontolásból néha le kellett feküdnünk a dinamógatyás ’ruszkiknak’ a focipályán is. A nagy focisták közül is esetleg csak Jasin, a pók- és párducügyességű kapus neve rémlik föl – pedig Sztrelcovról is hallhattunk (őt otthon a ’szovjet Pelének’ nevezik mindmáig; sokan a valaha volt legnagyszerűbb orosz labdarúgónak tartják). Edvard Sztrelcov, a nagy csatár, a moszkvai Torpedo örökös sztárja, szereplője volt a leningrádi focibotránynak is (amúgy a torpedósok is, a névadó dinamósok is, a CSzK-sok is, a szpartakosok is, mint minden orosz focista, az ötvenes években a nálunk kiröhögött – majdnem térdig érő – de otthon előírásszerűen és kötelezően hordott gatyában lépett eleinte pályára).
Sztrelcov a szovjet válogatott tagjaként 1956-ban Melbourne-ből olimpiai bajnokként tért haza (mint emlékezetes, a magyar válogatott ezen a tornán nem vett részt – ’visszalépett’).

Sztrelcov

Mi 1955-ben Budapesten láthattuk (vendégül) a szovjet válogatottat, benne a center Sztrelcovot (a ’Lövőt’, nevének jelentése kb. ez), és nagyon megkönnyebbültünk a nyolcvanhetedik percben, amikor Puskás Ferenc tizenegyesből egyenlített nem kevesebb mint 103 ezer néző előtt (1:1). A szőke szovjet attól kezdve sorozatosan találkozott a magyarokkal. 1957-ben a Népstadionban a győztes gólt Sztrelcov érte el három perccel a befejezés előtt (1:2). Abban az évben a Vasas–Torpedo Moszkva barátságos meccsen a piros-kékek 3:1-re nyertek… Az ifjú felfedezett a hetedik helyet szerezte meg az 1957-es Aranylabda-szavazáson. A pálmát a madridi „Fehér Balettből” Alfredo di Stefano vitte el, a barcelonai (ferencvárosi, pozsonyi, angyalföldi) Kubala László ötödik, a kispesti Bozsik József nyolcadik volt. … A tizenkilenc esztendős Sztrelcov olimpiai bajnokká emelkedett – otthon pedig megörökölte Bobrov babérjait…

A Torpedo – mára róla elnevezett – stadionjánál Sztrelcovnak 1999 óta szobra van. Bekerült a 11 legendás orosz futballista álomcsapatába is (38 válogatottságával és 25 góljával)….

Sztrelcov 1958. május 18-án, a moszkvai Luzsnyiki stadionban 102 ezer szurkoló jelenlétében rendezett Szovjetunió–Anglia-mérkőzésen (1:1) már a huszonegyedik válogatottságánál tartott. Nem volt nyerő szám: nyolc nappal később letartóztatták. A VB-re készülés időszakában (állítólag) egy házibulin összeszűrte a levet Szvetlana Furcevával, az SZKP Központi Bizottsága első női titkárának (Jekatyerina Furcevának) lányával. Ez még nem lett volna baj, hiszen a későbbi kulturális miniszternek konveniált a híres futballista, ám a mama kérdésére, hogy hajlandó-e feleségül venni Szvetlanát, Sztrelcov a leghatározottabb nemmel felelt. Nem sokkal ezután (szintén állítólag) a labda- és életművész egy Moszkva-közeli dácsában állítólag megerőszakolta gyévuska-partnerét…. A bohém labdarúgó nem vette komolyan a dolgot, és abban a hiszemben, hogy úgyis kiengedik, aláírta a beismerő vallomását. Másnap egy Moszkvától 960 kilométernyire lévő börtöntáborba küldték, a vb helyett a Gulag-bajnokságon vett részt. Haszna: bivalyerőssé tette az öt év Gulag … ahol „csupán” öt esztendőt kellett letöltenie, míg végül a felmentésére vonatkozó kérelmét Leonyid Brezsnyev akceptálta. Így Sztrelcov felléphetett az 1968-as Eb negyeddöntőjének első mérkőzésén a magyarok ellen a Népstadionban.

A szovjet válogatott az 1966-os VB-n

De térjünk vissza az 1957-es pétervári futball-lázadáshoz, a ’komszomolka’ és az ’Argumenti i fakti’ cikkei alapján :

A szovjet futball csak az ötvenes évek második felében kezdett ’hasonulni’ a nemzetközi (főként európai) futballvilághoz: kialakultak a klubcsapatok a saját népes szurkológárdával és egyéb hagyományokkal. A szovjet sportolók szép eredményeket értek el a nemzetközi bajnokságokon is (megnyerték pl. a melbourne-i olimpia labdarúgó-versenyét, melyen a magyar csapat – az ismert okok miatt – nem indult…) A leningrádi ’ikonikus’ csapat a Zenit lett, melyet a Gazprom ’szponzorált’.
1957 azonban nem volt a Zenit jó éve (bár mindig is az A-ligában, az NB I-ben játszottak, néha annak az élbolyában – 1957-ben a bajnokság legvégén kullogtak: a tizedik helyen a 12 csapat között). A csapat stadionja, a Kirovról elnevezett aréna így is megtelt (60.000 nézővel), mikor a moszkvai Torpedo csapatát fogadták egy szép napon. Az igazi szurkoló a szíve legmélyén mindig reménykedik valamilyen csodában – ez azonban nem következett be a Kirov-stadionban. A vendégek üdvöskéje, Sztrelcov már a 12. percben megszerezte a vezetést – és utána még négy gólt lőttek a Zenit kapujába… A végeredmény 5:1 lett.

A szurkolók hangulata – és a leningrádi focihelyzet – egyre fokozódott. Közrejátszott ebben az is, hogy akkoriban még nem korlátozták a meccseken az üdítőitalok – beleértve mondjuk a vodkát is – fogyasztását… A nézők jelentős része már eleve ’bemelegítve’ érkezett az arénába, és dühösen csörgette zsebében a vodkásüvegeket (melyeket a visszaváltás reményében mindenki megőrzött). Az öt dugót benyelő Zenit-kapus (valamint a bírók) címére szaporodtak és hangosodtak a nyomdafestéket alig vagy egyáltalán nem tűrő megjegyzések. A záró hármas fütty előtt pár perccel megjelent egy civil a pályán: egy deltás szurkoló kipenderítette a gólvonalról a Zenit kapusát, és zakóját levetve beállt a fakeretbe védeni… a közönség röhögős tetszésnyilvánítása közepette. Ténykedését először a bírák, a rendfenntartók, sőt, a játékosok sem vették észre. Később felocsúdtak, és megpróbálták ’kiszorítani’ az önjelölt kapuvédőt, de az ellenállt – az egyre vidámabb közönség pedig biztatta. A rend helyreállítására törekvőket fütyüléssel, kiabálással és üvegdobálással próbálták jobb véleményre kényszeríteni azt egyre vadabb foci-fanatikusok. A civil kapus segítséget kért a szurkolóktól – és egyre többen másztak át a kerítésen, hogy támogassák az állampolgári öntörvénykezést, hogy megbüntessék a lusta kapust (meg a szemüvegtelen bírókat). A rendőrök, rendezők, a (jutalomból) kirendelt tisztiiskolások megpróbáltak ellen-sorfalat alkotni, de ha egy hatvanezres tömeg meglódul, akkor ott nehéz ellen-tartani… S ha egy tömeg elkezd ’huligánkodni’, abból tömegverekedés lesz előbb-utóbb, ami dominó-effektus alapon minden irányban tovaterjed… És ha elkezdenek szállni a vodkásüvegek, akkor előbb-utóbb egy puhább koponya is betörik… A vér látványa (a vérszag…) pedig vadítja a tömegeket. A megvadult sokaság az ’Üsd a szemeteket!’ (Bej gadov!) csatakiáltást skandálta – ezt sokan úgy értették, mint ötven évvel korábban a pogromok ismert rigmusát (Bej zsidov ! – Üsd a zsidókat!) A többezres tömeg – többségében a környékbeli gyárak dolgozói, maguk is párttagok és komszomolisták, szovjet emberek – a pályán rohangált, a rendőröket beszorították a játékoskijáró-alagútba és az öltözőkbe , ahol a ’vétkes’ vesztes focistákat keresték. Követelték a ’bűnös’ kapus valamint a vezető edző ’kiadását’. A rendőrök a fokozódó lincshangulatban kénytelenek voltak a levegőbe lőni és erősítést kérni. A megérkezett segítő rohamcsapatokkal is csak éjfélre sikerült helyreállítani a rendet és biztos helyre evakuálni a játékosokat, a bírákat, a stadion személyzetét. És ami a legfontosabb: őrizetbe venni a rendbontókat.
A bírósági statisztikák szerint száznál több rendőr, katonaiskolás, rendező és polgári személy sérült meg. A kár elérte a 15 000 rubeles értéket (ez akkor nagy pénz volt). Letartóztattak jó százötven rendbontót – minden tizediket bíróság elé állították. A letartóztatottak között számos veterán frontharcos, hadirokkant is volt (a Nagy Honvédő Háború még alig 12 éve ért csak véget). Első nekifutásra a legszigorúbb büntetéseket helyezték kilátásba, köztük a nevezetes 58. BTK-törvénycikk (’ellenforradalmi lázadás’) alapján. De hamarosan jött az ukáz Moszkvából: a rendbontókat ’huligánkodásért’ kell elítélni (azért ugyanis nem járt halálbüntetés, míg a másikért igen). Hruscsovnak (és csapatának) nem hiányzott alig egy évvel a sztálini terrort (és személyi kultuszt) leleplező XX. pártkongresszus után egy terror-per… Így a fő bűnösök is (maximum) nyolc éves Gulág-kényszermunkára ítéltettek – és hamarosan, két év múlva (amnesztiával) ők is szabadultak…
Nyolc évet kapott egy bizonyos Jurij Garanyin (nem Gagarin !) Az ő egyik fő bűne ez volt: a zavargás során azt üvöltözte, hogy ’Csináljuk úgy, mint Magyarországon !’ ; és – amint a bírónak elmagyarázta – ezen azt értette, hogy csináljunk rendet, ahogyan 1956 novemberében Budapesten is megrendszabályozták a fasiszta magyarokat… Még három ’huligán’kapott 7-7 évet, egy: hatot, egy pedig ötöt. A többiek (ehhez képest) kisebb büntetésekkel megúszták. Az önjelölt ’kapus’ is megúszta rövid Gulag-kirándulással. A helyi szerveket (rendőrség, KGB, pártbizottságok, párt-és komszomol-alapszervezetek stb.) felszólították, hogy a jövőben jobban figyeljenek oda a sportra és a kulturált szabadidő-eltöltés megszervezésére… A Zenit játékosainak és edzőinek pedig nyilvánosan önkritikát kellett gyakorolniuk, megígérve, hogy a jövőben okkal jobban fociznak majd… Az öt dugót benyelő kapus néhány év múlva elhunyt, a rossz nyelvek szerint heveny alkoholmérgezésben… Az edzőt áthelyezték más városba. A Zenit abban az évben a 10. helyen végzett a 12 csapatot mozgató NB I-ben (a Torpedo a második helyen zárt, a Dinamo után).
A Zenit azonban egyvalamiben első helyre került: a szovjet (és orosz) történelemben ez volt a legnagyobb tömeget megmozgató sporttal kapcsolatos rendbontás a 2002-es moszkvai – Manyézsnaja-téri – rendzavarásig – melyet a 2002-es japán VB-n a rendezőkkel szembeni megalázó vereség robbantott ki.
Érdemes megjegyezni, hogy hasonló lázadási veszély Magyarországon is fönnált, méghozzá (a leningrádi események előtt) 1954-ben. A ’szocialista’ Magyarország történelmében is majdnem volt egy foci-felkelés: az elvesztett (elcsalt?) svájci világbajnokságról hazatérő aranycsapat nem a végállomáson (a Keletiben) szállt le a vonatról, mert az illetékesek tartottak attól, hogy az összegyűlt tömeg lázadásban tör ki…

Lazító zárásnak pedig az elején ígért favicc:
Iván Ivánovics Ivanov szovjet munkás reggelente ad egy húszkopejkást fiának, Ványának, ezzel: ’- Szaladj le, fiam, Ványusa, az újságoshoz, és hozzál nekem egy Pravdát, mámuska-anyádnak egy Zsenszkaja Pravdát, a nővérednek egy Komszomolszkaja Pravdát, magadnak meg egy Pionyerszkaja Pravdát…’ Egyik reggel a mámuska: ’- Férjem, Iván, miért szórod a pénzt fölösleges dolgokra..? Minden újság ugyanazt írja, és mindent a vezetékes rádió is megismétel…’ Másnap reggel Iván, a férj, fia kezébe nyomva egy húszkopejkást, ezzel: ’- Szaladj le, fiam, Ványusa, az újságoshoz, és hozzál nekem egy Pravdát, a nővérednek egy Komszomolszkaja Pravdát, magadnak egy Pionyerszkaja Pravdát… a mámuska-anyád meg kitörli majd a fenekét a vezetékes rádióval…’