A Bukarest étterem (Budapest, XI. kerület, Bartók Béla út 48.) megjelenik a keresőben, de az is, hogy jelenleg zárva. Nem tudom, mit jelent ez a jelenleg, mert ha a szócikk a kilencvenes évek elején íródott, és nem frissítették, akkor az időtáv a harminc évet közelíti. A budapesti Bukarest étteremben soha nem jártam, a bukaresti Budapestben igen. Annak viszont még annyi nyoma sincs, mint a társvendéglőnek. Bárhogyan is keresem, nem találom. Pedig valóban volt ilyesmi a román fővárosban, egyszer valamiért be kellett lépnem, nem mondom, hogy úgy éreztem magam, mint Bulgakov Mester és Margaritájában a hasadt agyú Hontalan, a költő, amikor egy szentképpel, gyertyával és szál hosszú alsóban megjelent a Masszolit, azaz a Tömegír vendéglőjében, ahol a jókedvű, több: részeg profi literátusok elkövették az irodalmat. Szóval, nem Budapestre, hanem a Budapestbe járt jobb híján az ember. A rendszer csöndes kritikájától nem messze tanyát vert kollégák, erdélyi orvosok, állatorvosok, igazgatók, ha szakmai tanácskozásra hívták össze a körzetvezetőket. Barátságos hely lehetett, még ha a keleti táboron belül nem is dúlt a barátság. Lehet, hogy megfigyelnek, borzongott a vendég, titokban lefotóznak és a dossziémba teszik, amint a pohár bort iszom. De csak fotózzanak, itt is, ni! És kihívóan alfelére mutatott. De most nem e szó- és testbeszéd az izgalmas, hanem: előkerült valahonnan a vendéglő vezetője, bérlője, akármije (ez sem fontos, kicsoda-micsoda), hatalmas magabiztossággal közeledett. Gyere csak ide, Jónás, mutatkozzál be az úrnak – fordult oda az épp ott lábatlankodó pincérhez. Mă cheama Ion și bine ați venit, A meglehetősen széles főnök megnyerő baritonján ezt mondta: én csak Jónásnak hívom, mert annyira talál rá. Hehehehe. Na, mehetsz. A férfi, aki Ion, így csikoroghatott magában: az anyád hétszentségét, te pofátlan disznó, te csak őrnagy vagy a kémelhárításotokban, de én alezredes itthon. Nem tiszteled a rangot, süljön le a képedről a bőr. Hogy mik történtek a Szófia, Varsó, Prága nevű éttermekben, ha voltak ilyenek Bukarestben, fogalmam sincs, szempontjaimból nem is érdekes. Tán semmi olyan, ami a Budapestben megtörténhetett, főleg ha egy erdélyi magyar téved be ezért vagy azért. Vagy csak: mert.
Minden nemzedéknek vezére van, aki előbb vagy utóbb madárijesztővé válik. Ezért nem beszélünk egyetlen korábbi generációról sem. Nem emlegetjük őket. Nyugodjanak békében, mint a görögök vagy a latinok az ókor nevű kontinensen. Valaha, de a még sejthető múltban volt, ki tudott ógörögül, most újlatinul kellene, de nálunkfelé nem megy, erre még száz év is kevés. Mi lejártunk, mint egy magnószalag, szüleink mint egy bakelitlemez, a nagyszülők minden élüket elveszítették, mint a sokat járatott patefontű, s ugyan ki emlékszik a viaszhengerre Kossuth recsegős hangjával, Kun Béla pátoszos, statáriális bejelentéseivel. Ha tovább keresgélek, Ferenc Jóska is megvan valahol a hangok viasz-panoptikumában. A dualizmus kétszólamú, és ez nevében is benne van. Kossuth hangja ott, Turinban egyre halkabb lett, ezzel párhuzamosan erősödött a Ferenc Jóskáé, a végén már csak őt lehetett hallani. Nagyapám a Nagy Bújdosó születésnapján soha nem mulasztotta el, hogy kimenjen a Fő tér felső végébe, suttyóként még láthatta is a Bodor-kutat, ami akkor már néma volt. S hogy mit üzent Kossuth Lajos és hogy elfogyott a regimentje, éppen hogy nem zenélte soha a kút, mint némelyek állítják. Zenélt vagy tizenhat évig, de aztán 1836 zimankós tele tönkretette a tetődíszt, a szerkezetet, hol volt akkor még Kossuth! Ám csak 1911-ben bontották le, azért, hogy még látta az öreg. Természetesen nem magát Kossuthot, nem Bodor Pétert, az építőt, hanem a kutat. Volt egy képeslap is a ládájában. Egy honfi áll a kúttól balra, kezében bot vagy esernyő. Tiszta kíváncsiságból ránagyítóztam, mert a részletek jobban érdekeltek, mint a nagynak mondott egész. Hiszik vagy sem, az illető fél lába hiányzott, a nadrágszárban egy vastagabb, gólyalábnak mondható valami volt a pótlás. Hopp, nem a kúttól, hanem a Kossuth-szobortól balra állt a honfi, amit a 19. század utolsó évében avattak, nagyjából ugyanazon a felső főtéri sávon volt mindkettő. Ha időm lesz, utánanézek, gyanítom, korábbi forrásaim nem megbízhatók. A szobrot 1899-ben avatták, de a kutat csak 1911-ben bontották le, anyagát pedig árverésen adták el. Ha ez igaz, akkor lennie kellett egy néhány évig tartó egyidejűségnek, amiről nincs információm, sem képeslapom. Akárhogy volt, nincs jelentősége. Az impériumváltás izgalmasabb változásokkal járt a Fő térnek abban a fertályában. A Kossuth-szobrot lebontották, és helyébe épült az ortodox székesegyház. Öreg Oláh minden esztendő március 20-áján kiment, egy szál piros, egy szál fehér vágott virág volt a kezében, amit zöld ágacska díszített. A talapzatnál (ami egy ideig a szoboré volt, aztán pedig a bazilikaszerű építményé) tiszta véletlenül elhullatta ezt a három színt, nem látta senki, és hazament. A történelem személyiségcentrikus, ezt is megszokhattuk. Hogy aztán le is szokjunk róla, noha nem vitás, személyiségek minden időkben léteznek. Csak az emberek élnek hol röghöz, hol a sárgaréz szférák valamelyikéhez kötve, amiből állítólag hét van fölöttünk. Amit mi történelemnek nevezünk, az Periklész, Nagy Sándor, Augustus, Assisi Szent Ferenc, Kolumbusz Kristóf, Cromwell, Hitler, és a legújabb kor felfedezőinek, apostolainak és hóhérainak a kora. Nem kizárt, hogy a mi szemléletünk személyiség-centrikus, de épp ez a történelemből hiányzik. Nagyapámnak volt egy mozdulata, ami elárulhatta, ha valaki nagyon figyel rá: kalapját levéve mélyen meghajolt a főtér felé, a város melegebb, déli kijárata felé, mint aki kioldódott cipőfűzőjét köti újra. Maradjunk mégis a Fő térnél, ez a hangulatunknak inkább megfelelő betájolás, ahol minden megtörtént, történik és fog történni. Ahol a közélet minden fontos eseménye zajlott, még mielőtt megjött az elektronikus otthonülés kora. Meghajolt a szobornál, ugyanúgy később az akkor még új székesegyháznál, noha módfelett szerette a színpadias gesztusokat.

(Folytatjuk)