Az éjjel beidéztek, felszólítottak,
írjak egy magasztos jelentést az istenekről,
több tucatnyiról, úgy, ahogy bennem forgolódnak.
Tetőtől talpig átázva, kívül-belül ítéletre készen
körmölni kezdtem jót, rosszat, feleslegest,
szolgamód öszemostam egyetlen pléhlavórban
erény, bűnt, álszent szándékokat – senki sem szabadult,
kivéve egy naprakész gyermeket, aki viszont még meg sem született,
csak úgy – mert leendő anyja időközönként
megmártózott az abortuszokban.

Késsel a zsebében követett a sánta hittan,
zsivajgott, nyüzsgött sokféle, kígyónyelvű isten
illatos köntösben vagy hajléktalanul
kukkoltak, lesték az elrendelt malasztot,
a mindenhatóság foglalatcseréjét.
Az viszont, aki már sosem fog megszületni
délibáb lett az egek udvarán.
Pedig más terveim voltak,
eltérő színeim a nemlét eposzára.
Nem látlak, halál, nem hiszlek azóta,
örökbe fogadtam az embrió-istent!
Sokan tudnak róla, ezért már nem is köszönnek,
a hatóságok meg időnként kihallgatnak
beidegződött szokásuk szerint,
mintha hébe-hóba meglátogatna patinás múltam,
amelyről ugyanúgy mindenki tud.
Ott gubbasztok újra, én, a kiváltságos,
azon a cellát keresztül-kasul szelő
irdatlanul hosszú, szálkás fapadon,
tolvajok, szabotőrök, improduktív utcalányok között,
közrendháborításért az erkölcsrendészeten.

2017. május 26.