Cincinnatiban az egyik legolcsóbb penzióban találtam szállást.
Annak idején egy ezüstművesnél dolgoztam, hogy összeszedjek némi pénzt, amivel nekiindulhatok egy újabb, komolyabb vadászkalandnak. Régebbi szállóvendégként, mivel már több mint tíz hónapja tanyáztam ezen a rémes helyen, addig ügyeskedtem, míg végül sikerült a nagy közös hálóteremből átkerülnöm egy kis padlásszobácskába, ahová a gazda nem tudott dupla fekhelyes ágyakat begyömöszölni, így mindhármunknak saját ágy jutott.
Akkori hálótársaim nevére már nem emlékszem, de arra még igen, hogy az egyik azt állította magáról, hogy „kereskedő” és éjszakánként rémesen horkolt, de tényleg annyira, hogy mi ketten, a szoba további lakói, miután rekedtre ordibáltuk magunkat, hogy felébresszük, gyakran félórákat üldögéltünk kétségbeesetten ágyainkon, és a legkülönfélébb támadásokat eszeltük ki, hogy jobb belátásra bírjuk elviselhetetlen szobatársunkat.
Horkolása már olyan kétségbeesésbe hajszolt bennünket, hogy tényleg arra készültünk, ha nem tudunk megszabadulni a fickótól, akkor magunk költözünk ki a szobából, sőt legrosszabb esetben magától az intézménytől is megválunk, amikor barátom és sorstársam, akit valódi nevére nem emlékezvén a továbbiakban Müllerként fogok emlegetni, egyik este igen titokzatos képet vágva lefekvés előtt félrehívott, hogy valami fontosat szeretne közölni velem. Persze nem másról volt szó, mint magáról a horkolóról.
Azt állította ugyanis, hogy barátjától hallott egy kipróbált módszert, mellyel egyetlen éjszaka alatt örökre meg lehet szabadítani a pácienst a horkolástól, de nem akarta megmondani hogyan, majd úgyis látni fogom.
Persze kíváncsivá tett, mert érdekelt a dolog, és tényleg türelmetlenül vártam az estét, amikor sor kerül a kísérletre. Idegeinket rongáló szobatársunk rendszerint elsőként szokott lefeküdni, gyakran már kilenckor a takarója alá bújt, így sohasem reménykedhettünk abban, hogy valaha is előbb tudunk elaludni, mielőtt belekezdene monológjába. A tompa fűrészelést már a lépcsőn hallottuk, és esténként rendszerint halk szitkozódással léptünk be a szobába.
Ezen az estén is egy ideje már ágyban volt, amikor felértünk, éspedig szokása szerint hanyatt fekve, térdei felhúzva, szája félig nyitva, óránként tizenegy köteg fát felfűrészelve, ahogyan az amerikaiak mondják.
Sok embert hallottam már horkolni, így azonban eddigi életemben még senkit. A horkolásnak is vannak különféle fajtái, a legkedvesebbek közülük kétségtelenül a „levesfújók”, akik nyitott szájjal vesznek teljes lélegzetet, majd szájukat becsukják, míg arcuk fel nem fújódik, végül a levegőt nagyobb lárma nélkül vékony finom sugárban fújják ki. Ilyet hallva akár szórakoztató is lehet adott körülmények között, és már tanúja voltam olyan esetnek, amikor egy emberekkel teli hálóterem órákon át szórakozott ezen, megfigyelve a legapróbb részleteket is.
Egy másik fajta a „váltogatva horkoló”, aki rendszeresen kihagy egy lélegzetvételt, és így persze csak fele akkora lármát csap. Aztán ott van még a „fütyülő”, aki ezt a tulajdonságát valószínűleg orra különös formájának köszönheti, mivel csak nagyon ritkán fordul elő, és még ritkább az olyan példány, aki tökéletesen fütyül. Aztán következik a „gyertyaelfújó”, aki a levegőt röviden pöffenti ki magából, aztán a „fareszelő”, aki rendszerint félig nyitott szájjal és valamelyest félrehúzott orral fekszik, és be- és kilégzéskor reszelésre emlékeztető hangot hallat, de ez a szakadatlan, egyenletes hang nem annyira zavaró. Végül a valódi, rendesen, becsülettel horkoló, aki a levegő belélegzésekor hálótársának dobhártyáját kíméletlenül átfűrészeli, csak a kilélegzése tűnik zajtalannak, hogy aztán szomszédját a következő belélegzéssel annál jobban meglepje. Csak egyetlen alkalommal akadtam olyan személyre, aki egymagában egyesítette a horkolót és levesfújót, aki belélegzéskor horkolt, és amit befűrészelt, azt lassan, óvatosan eresztette ki magából. Igazi élvezet volt ezt az embert végighallgatni.
Ebbe az osztályba szeretném persze még besorolni a fogcsikorgatókat is, akik bár nem horkolnak, de egész éjszaka fogsoraikat dörzsölik egymáshoz, és ezzel csikorognak. Ez a legrémesebb, amit ember elképzelni képes, és akinek egyáltalán vannak idegei, sohasem lesz képes hosszabb ideig egy ilyen hálótársat elviselni. De térjünk vissza mostani, idegtépő szobatársunkhoz, akivel Cincinnati főutcájának penziójában hozott össze bennünket a sors.
Ott hagytuk abba, hogy hátán fekve szoktunk rátalálni kamrácskánkban, teljes bevetésben, amibe a szó legszorosabb értelmében beleremegtek az ágya felett húzódó tetőn lévő zsindelyek. Olykor előfordult, miközben előtte álltunk és véletlenül éppen extra nagy levegőt vett, maga is felriadt a rémes lármától, és félálomban ostobán, riadtan nézett körül, majd rögtön vissza is zuhant párnájára, mintha lelőtték volna, és ott fojtatta, ahol abbahagyta.
Müller letette a gyertyát, odasúgta nekem, maradjak teljesen nyugodtan, nehogy felébredjen, aztán megint kiment a szobából, de rövidesen visszajött egy bádogtállal, benne jó adag vízzel, és letette az asztal alá. Miután ezzel megvolt, a zsebéből elővett egy szokásos, öklömnyi méretű mosdószivacsot, amire rá volt kötve egy körülbelül három láb hosszúságú zsinór. A szivacsot bemártotta a hideg vízbe, és intett, hogy bújjak ágyba, és maradjak csendben.
Néhány másodpercen belül mindketten le voltunk vetkőzve, én már be is bújtam az ágyba, ő pedig egészen rövidre vette a gyertya lángját. A szobában így alig derengett némi fény. Aztán felemelte a szivacson lévő madzag túlsó végét, és óvatosan hagyta lecsurogni a felesleges vizet, de a szivacs még mindig jócskán vizes maradt, majd a zsinórral néhányszor megforgatta a feje felett, és a következő pillanatban a jéghideg vízzel együtt a szivacs becsapódott az éppen megint fergeteges horkolásba kezdő szájba. Szinte ezzel egy időben elfújta az egyébként is alig pislákoló gyertyát, és már benn is volt mozdulatlanul az ágyában, miközben horkoló szobatársunk félhangos kiáltást hallatva hirtelen felült, majd kiugrott az ágyból. Mi ketten eközben úgy feküdtünk, mint egy kődarab, meg sem moccantunk, nehézkesen lélegeztünk, mintha mély álomban lennénk, felzavart társunk azonban a legkevésbé sem figyelve ránk villámgyorsan kirohant az ajtón, és nem jött vissza.
Csendben meg akartam kérdezni Müllert, most mit kéne tennünk, ő azonban aggodalmasan csendre intett. – Pst! Semmire sem volt kíváncsi, bizonyára attól tartott, hogy a drasztikusan elcsendesített társunk feltehetően odakint áll az ajtó előtt és hallgatódzik, különben is az egész kamra csak egy deszkatákolmány volt. Hosszasan, igen sokáig feküdtünk így, csendesen párnáinkba kuncogva, arra várva, hogy a horkoló végül visszajön, és akkor persze mély alvást színlelünk, ő azonban nem jött vissza, és a nagy várakozásba végül belefáradtunk, és tényleg elaludtunk.
Amikor másnap reggel valamelyest napfelkelte előtt felébredtem, Meier, a horkoló ott feküdt az ágyában és aludt, de nem horkolt, és felébresztett társammal együtt, élvezettel, győzedelmes derűvel nézegettük az általunk kikúrált embert.
Egyikünk sem szólt egyébként egy szót sem, hiszen semmiféle kapcsolatban sem voltunk horkoló hálótársunkkal, akit tényleg csak esténként halottunk, gyakran nem is láttuk, és azt sem tudtuk, hogy tetszene-e neki, ha megtudná, milyen kísérletet folytattunk vele. Különben is minek kellett volna megtudnia, hiszen számára úgyis teljesen mindegy volt, hogy éjszakánként horkol-e, vagy sem.
Másnap este, amikor lefekvéshez készülődtünk, még nagyobb elégtétel várt ránk. Meier végignyúlva ágyán néma csendben aludt, olyan szelíden szunyókált, hogy még a lélegzetét is alig lehetett hallani, ajkainkat pedig akaratlanul egy „hála istennek!” fohász hagyta el. Mi is levetkőztünk és lefeküdtünk, és jómagam, akinek ágya éppen Meierével szemben volt, éppen becsuktam a szemem, és megnyugodva át akartam adni magam a várható éjszakai békés pihenésnek, amikor Meier hirtelen elkezdett nyugtalankodni ágyán, néhányszor ide-oda forgolódott, majd felült. Aztán hirtelen felállt, úgy ahogy volt, kiment az ajtón, becsukta maga után, és nem jött vissza.
Jó ideig csendben maradtunk és hallgatóztunk, de sem látni, sem hallani nem lehetett semmit.
– Müller! – szólaltam meg végül halkan hosszabb szünet után.
– Igen?
– Kiment.
– Én is láttam.
– De hová mehetett?
– Tudja a hóhér. Különös egy történet. Azt hiszem, álmában ment ki.
– Hm!
A társalgás ezzel megszakadt, aztán megint jó ideig csendben maradtunk, Meier visszatérésére várva, de nem jött vissza, mimagunk pedig különös módon nem tudtunk megint elaludni. Végül felkeltem, hogy körülnézzek, mi történt a hálótársunkkal, de nem találtam sehol, és képtelen voltam rájönni, hogyan tűnhetett el a zárt ajtókon keresztül. Keresgélni azonban megint csak nem akartam, nehogy a többi lakó rájöjjön az általunk alkalmazott gyógymódra, és ezért visszafeküdtem. Másnap reggel Meier megint ott feküdt csendben, teljesen zajtalanul, mint egy egérke.
A következő este megismétlődött ugyanaz a történet. Alighogy lefeküdtünk, ez meglehetősen pontosan féltizenegykor történt, amikor Meier éppúgy, mint előző este, megint felkelt, és csak úgy egy szál ingben útnak indult. Ezúttal azonban előzetes megállapodás alapján égve hagytuk a gyertyát, és legnagyobb rémületünkre láttuk, hogy merev tekintettel holdkórosan (felhők által néha takarásban az utóbbi estéken ott ragyogott az égen a hold) bolyongani kezd. Ezúttal utána eredtem, de a legcsekélyebb mértékben sem figyelt rám. Szapora léptekkel végigment a padlás túlsó végéig, aztán egy pillanatra úgy tűnt, mintha lépteim után hallgatózna, majd a sötétben kimászott a nyitott tetőablakon, még mielőtt ebben megakadályozhattam volna.
Annak idején rendkívül kellemetlennek tartottam a történteket, mert bizonyos mértékben magam is vétkesnek találtam, és ha a szerencsétlen ördögöt, aki talán a nedves szivacs arcába csapódása miatt lett holdkóros, valamiféle baleset éri, a legkeservesebb szemrehányásokat tettem volna magamnak. De mit lehet tenni ilyen esetben? A kamrába visszatérve, ahol mindenek előtt beszámoltam társamnak a történtekről, jó órán át haditanácsot tartottunk, de éppúgy nem jutottunk semmi használható ötletre, mint előző este. Végül belefáradtunk és elaludtunk, és amikor másnap reggel felébredtünk, Meier megint ott feküdt az ágyában. Mélyen és édesdeden aludt, és olyan ártatlannak látszott, mintha esti lefekvése óta el sem hagyta volna matracát.
Következő este mindent pontosan ugyanúgy megismételt, majd a rákövetkező két este is. Ekkor már nevén szólítgattuk, de ennek sem volt semmi eredménye. Aztán bezártuk az ajtót, de az öreg zár nem tartott rendesen, és éber állapotban annyira kitanulta kezelését, hogy álmában is sikerült kinyitnia, és folytatta éjszakai bolyongását a tetőkön, ki tudja merrefelé és milyen veszélyek között.
Nem lehetett hagyni, hogy ez így menjen tovább, és ragaszkodtam hozzá, hogy a vendéglősnek hozzuk tudomására a történteket, azt persze nem kell megemlítenünk, hogy mi idéztük elő.
Müller azonban arra kért, csak egyetlen éjszakát várjunk még, mert tud egy jól bevált módszert a holdkórosság ellen, és ha már sikerült a fickót olyan pompásan leszoktatni a horkolásról, akkor az éjszakai bolyongásainak is eredményesen véget tudunk majd vetni.
Hagytam rábeszélni magam, és este Müller, azzal az indokkal,
hogy lábat szeretne áztatni, szerzett egy lavór vizet, amit felcipeltünk, amikor indultunk lefeküdni, és úgy helyeztük el Meier ágya elé, hogy a holdkóros abban a pillanatban, amint szokása szerint lábait kiteszi ágyából, pont belelépjen. Az eljárásnak az a hatása, amint azt korábbról tudtuk, hogy a holdkóros abban a pillanatban, amikor megérzi a hideg vizet, visszarántja lábait ágyába, és attól kezdve fél, hogy megint belelép, tehát ágyában marad.
Gyorsan levetkőztünk tehát, és bebújtunk takaróink alá. Szerencsés estét választottunk, mert az ég aznap este teljesen felhőtlen volt, és a hold első negyedében ott virított a házunk felett.
Lefekvésünk után még tíz perc sem telt el, amikor Meier nyugtalankodni kezdett. A szívem úgy kalapált keblemben, mint amikor a kovács a vasat veri. Ekkor felült, tágra nyílt szemekkel csendben körülnézett a pici helyiségben, de anélkül, hogy bárkit is észrevett volna. Hátborzongató pillanat volt, és képtelen voltam, ahogyan előre elterveztem, hátat fordítani neki, mintha nem is érdekelne, mi történik. Tekintetem azonban nem tudtam levenni a beteg sápadt, tényleg hullára emlékeztető arcvonásairól, és kénytelen voltam tovább nézni, hogy mit csinál.
Felhúzta a lábait, félretolta róluk a takarót, és korábbi szokása szerint mindkét lábát egyszerre kitette az ágyból, de közvetlenül belelépett a hideg vízbe, és ha tüzes vas égette volna, annak a hatása sem következett volna be gyorsabban.
Abban a pillanatban visszarántotta, miközben félhangos, de tudat alatt elnyomott hangot hallatott. Mindkét lábát visszadugta a takaró alá, és úgy hullott vissza párnájára, mintha bunkóval ütötték volna le, és ugyanabban a pillanatban megint rémesen hangosan elkezdett horkolni, és melléből úgy tört elő a levegő, mintha egész idő alatt türelmetlenül erre a pillanatra várva egy bedugaszolt és lekötött tartályból szabadult volna ki. A felgyülemlett, lefojtott gáz úgy tört ki belőle, mintha alig várta volna, hogy viszszakerülhessen a szabad térbe.
– Müller – suttogtam csendben másik hálótársam felé – Müller, azt hiszem, kezdhetjük elölről a szivaccsal.
– Hogy vinné el az ördög! – mormolta csendben Müller ágyából felkelve, és a vizeslavórt odatolta saját ágyához, nehogy a horkoló másnap reggel gyanút fogjon. – Visszajutottunk oda, ahol voltunk, mintha előre tudtam volna. – Egy káromkodást sziszegett a szakállába, és visszavetette magát ágyára, hogy a lárma ellenére megpróbáljon aludni legalább egy órát.
De tényleg ez volt a helyzet. Ideiglenes holdkórosságából kigyógyult, ha tényleg ez volt bolyongásainak oka, ráadásul a szerencsétlen nemcsak újra kezdte régi horkolását, hanem megújult erővel, és mivel az esetleges súlyos következmények miatt egyikünk sem mert újra próbálkozni a szivaccsal, és a vendéglős sem tudott másik fekhelyet biztosítani, ezért jómagam elhagytam ezt a helyet és kerestem magamnak egy másik penziót, a horkolónak hátrahagyva szó szerint kiérdemelt helyét.

Forrás: Friedrich Gerstäcker – A halott útvámszedő. Elbeszélések. Fordította: Nagy Károly, 2014. Magyar Elektronikus Könyvtár

1. Pusztai Péter:
   2021. május 27. 06:49

   KÖSZI GABI, AGYON SÍRTAM MAGAM A KACAGÁSTÓL. AZ ÉJJEL KÖZEPÉN NAGYON JÓL JÖTT. PP

2. Skandikamera:
   2021. május 27. 08:28

   Piatra Neamt,1982, sakkbajnokság. Hárman osztoztunk a szállodai szobán. Lefekvés előtt a Iasi-i résztvevő, igazi gengszterpofa, horkolásért megfojtást helyezett kilátásba. – Remélem, hogy nem kényszeríttek erre a drasztikus lépésre – mondta, ezzel a fal felé fordult. Éjszaka felébredtem, és láttam, hogy a Ploiesti-i veresenyző az ágy közepén kucorog. Másnap délelőtt a Iasi-i nyert, én remiztem, és a Ploiesti-i kikapott. Ebédszünet alatt felmentem a szobánkba. A liftből kilépve, építkezésre emlékeztető hangzavar közepén találtam magam. A decibelek a szobánk ajtaja előtt érték el a maximumot. Megsajnáltam szerencsétlent, hagytam pihenni. Arra már nem emlékszem, hogy délután nyertem vagy sem, csak arra, hogy a Ploiesti-it hiába várta az ellenfele.

   :-)