Szedjem csak bátran azokat a nyugtatókat, ő is ilyesmin él már évek óta! – biztat az orvos. És hallgassak relaxációs zenét, tele a YouTube ilyennel, ő például a madárcsicsergésest szereti, meg az eső hangját halk fuvolakísérettel. Tehát pulzusszámlálás, idegcsillapító, és ne felejtsem bekapcsolni a madarakat! – mondja kedvesen, miközben int a következő páciensnek. Sok-sok évvel ezelőtt került kezembe Elekes Ferenc publicisztikai írásainak kis kötete, amelynek ez volt a címe: Amikor bekapcsolom a madarakat… Apám ajánlotta, a sorokkal így az ő arca is megelevenedik: a „lám, merre tart a világ, kislányom!” arc. Az ember elidegenedése a természettől! Gyerekként nem igazán értettem, mi is ez az életérzés, de apám tekintetéből sejtettem, ennél szörnyűbb már nem is lehet.Visszakerestem a rég olvasott sorokat. „Körülvett téged a technika gombbal és kapcsolóval, Dénes! Messziről nézve azt is mondhatnám, irigyellek ezért a rengeteg gombért, kapcsolóért. Hanem még mielőtt elkapna engem ez az irigység, apámra gondolok, Dénes. Apámra gondolok, aki nincs körülvéve gombokkal és kapcsolókkal, rozsdás retesszel jár a kapuja, a kertbe is úgy jut be, hogy fölemeli a lészakerítést és továbbteszi, míg átlép, azután ismét fölemeli, és a helyére teszi. Ez az ő fotocellás megoldása, a fölemelés. De azért mégis nála van az a csudálatos kapcsoló, amivel minden hajnalon bekapcsolja az ég madarait. Mert micsoda énekszó van nálunk minden hajnalon, Dénes!” – hangzik a költői levél a szülőföldtől – és világtól – elszakadt Déneshez, bárki is legyen az.Talán e zsenge ifjúkori élmény hatására tartom mind a mai napig nagy becsben a madárcsicsergést. Ornitológus ugyan nem lett belőlem, felületes madártani ismereteim pedig szigorúan a belvárosban repdeső fajtákhoz kapcsolódnak, de túlzás nélkül állítom, senki nincs a környéken, aki nálam jobban várná tavasszal a rigó hajnali énekét. Fix ötkor kezdi, majd néhány trilla után átugrik a szomszédba, az unitárius fertályba. Értékelni tudom a Patarét irányába tartó varjúsereg zárt ablakon keresztül behallatszó károgását is. A verebek azóta hiányoznak, amióta a szomszéd levágta a vadszőlőt a tűzfalról. Mivel cicák vannak a környéken, a galambok óvatosan elkerülnek mostanában, de ha felbukkan egy-kettő, integetek nekik. Nagymamám mindig azzal viccelődött, ilyen formában fognak majd visszatérni hozzánk, hogy továbbra is ellenőrzés alatt tartsák a dolgokat az udvaron. A nyári meleg délelőtt a ficsergő fecskéké. A szemben levő háztetőn a dombvidékhez akklimatizálódott sirálypár tanyázik, sokszor elmerengek, van-e fogalmuk egyáltalán, mi a tenger, óceán. Az est a kis denevérek táncával zárul, több generáció „los vampiros” tanult meg a szemünk előtt repülni. Órát lehet állítani utánuk, a lecke minden este pontban tíz óra tíz perckor kezdődik.„Apámra gondolok” – mondhatnám én is. Úgy tűnik, hogy a gombok/érintőképernyők, a technika – el sem tudtuk képzelni mindezt annak idején! – rajtam nem fogott. (Bosszankodnak is emiatt sokan a környezetemben.) Bárhogy is, nem zökkentettek ki világomból. A relaxációs technikáimmal ugyan bajok vannak, de lám, a „csudálatos kapcsolót” nem engedtem ki a kezemből – nyugtázom elégedetten. Ezért aztán vegyes érzelmekkel olvasom a minap befutó hírt, miszerint a madarak és fák napján madárcsicsergéssel fogadták az utazókat a debreceni villamosokon. Hangszóróból.

Forrás: Szabadság, 2021. május 26.