I

A görögök Éósznak nevezték. A rómaiak Aurorának – s hogy ilyen hosszú és szép szavuk volt rá, abból rögtön látszik, hogy már nem vették olyan komolyan. Éósz még titánok lánya – Aurora már csak költői dísz gördülékeny elégiákban. Éószt Homérosz láthatóan kedveli és elhalmozza jelzőkkel: rózsásujjú, mondja róla, s hogy aranytrónusú és sáfrányleplű. Sokszor szerepel az Iliászban, hiszen a csaták hajnalban kezdődnek. Ovidius ilyenkor még virraszt és Róma langyos kertjeire gondol.

A hajnal nem ugyanaz, mint a reggel, ez nyilvánvaló. A különbségtétel itt rendkívül lényeges: az a sárgásvörös szín, amely elborítja a keleti eget – s amely a hajnal szavunk eredeti jelentése – semmilyen összefüggésben nincs a Nappal, bár ennek a tapasztalat ellentmondani látszik. A hajnal nem a Nap hírnöke, épp hogy neki, a hajnalnak van meg a maga hírmondója és vezetője: Heószphorosz, a Hajnalhordozó. Én őt, Heószphoroszt tartom igazán fontosnak. Ő az első repedés, amely végigfut az égen. Még nem fény, de már nem is sötét. Ő ébreszti fel a kakast és altatja el a denevért. Ő ébreszti fel az elítéltet, akit majd hajnalban végeznek ki. Heószphorosz és Éósz úgy viszonyul egymáshoz, mint az ígéret és beteljesülése.

A reggel az már más, nagyon más. Felkelünk, és feljegyezzük az álmot, amit hajnalban láttunk. Leszedjük a hajnalban megért cseresznyét. Szeretkezünk, mert hajnalban meglódult bennünk a vér. A reggel, az már nem tesz velünk semmit: hagyja, hogy mi cselekedjünk.

(Folytatjuk)

Forrás: Péterffy Gergely – Félelem az egértől. Elbeszélések. Magyar Elektronikus Könyvtár

1. Demeter Maria:
   2021. május 29. 13:46

   Szép.