MEK-újdonságok: Péterffy Gergely –A HAJNALRÓL
IV
A hajnal: az erőszak ideje. Nemhiába volt Éósz szeretője Árész: szerelmüknél már csak tetteik véresebbek.
Homérosznál hajnalban kezdődnek a csaták – nagyon helyesen. Ismereteim szerint minden esetben súlyos vereséget szenvedett az, aki délben, netán délután kezdett csatázni.
Aki nem kel hajnalban, kimarad néhány tapasztalatból: a hajnali ébredés pállott szájszagából, és mindabból az erőszakból, ami általában a hajnalhoz és az ekkor kelő emberekhez tartozik – a fegyverek závárját zavartan csattogtató katonák hallgatásából kivégzés előtt; a túlfűtött, neonfényű orvosi rendelők durva fertőtlenítőszagából; a vörös fénypontokból, amelyek a cigarettákon felizzanak a derengésben.
A hajnalban kelők tele vannak elfojtott dühvel. Torokgyilkos kommersz cseresznyét isznak, és megvágják magukat borotválkozás közben. A hajnali buszok sáros hókásával fröcskölik le a merengő járókelőt. A böllér hajnalban szúrja le a disznót. Hajnalban indulnak a vadászok, és dolgoznak a vágóhidak.
Az erőszak nem annyira Héószphoroszé, mint inkább Éószé. Éósz szerelmi őrjöngésében elragadta Oriónt és Kephaloszt. A hajnal színe megegyezik a vér színével – az alkonyat színe inkább a vénás, sötét, fáradt, míg a hajnalé inkább a friss, artériás vérre emlékeztet. Az előbbi lassan csordogál – az utóbbi lüktetve spriccel szét az égen.
Éósz hideg, vérszomjas, harcot sugalmazó nő. Lady Macbeth hajnalban veszi rá férjét a gyilkosságra. Hosszú vajúdás után hajnalban végre megszülnek a nők, csecsemőjük ordítva, üvöltve kapaszkodik az életbe.
A hajnalban kelők fogcsikorgatva, dühöngve akarják beharapni az életet, de délutánra már csalódottak és kiábrándultak.
Nemhiába van hajnalban a leghidegebb. A kályhákban ilyenkor kialszik a tűz, és a haldoklók feladják.
A hajnal elhiteti velünk, hogy ez a nap végre a miénk lesz, hogy ma megtörténik vagy éppen elmúlik, ma kiderül, elfelejtik, sikerül, megbocsájtják, észreveszik, megadják, eljön – ma, ma biztosan, mikor máskor, ha nem pont ma. Aztán feljön az égre a Nap, ez a félszemű, cinikus bölcs, és túlfűtött vágyaink beteljesíthetetlenségétől megszégyenülve már nem tudunk a szemébe nézni.
(Vége következik)
Forrás: Péterffy Gergely – Félelem az egértől. Elbeszélések. Magyar Elektronikus Könyvtár
Pusztai Péter rajza