A Nemzeti Adó- és Vámhivatalnál dolgozott szerény ügyintézői minőségben. De szerény ember volt ő maga is. Középtermetű, sovány, halk szavú, öltözködésben mértéktartó, amúgy lehengerlően udvarias. Ez utóbbi tulajdonságát méltányolták is a főnökei, de sohasem felejtették el hozzátenni: azért lehetne kategorikusabb is, Barika kartárs. A mi ügyfeleink között sok a dörzsölt alak, akik rögtön kihasználják, ha valaki nem eléggé határozott. Tudta, tapasztalta ezt maga Barika is, ezért egy napon elhatározta, változtat a magatartásán.
– Nagyon helyes! Végre maga is belátja, hogy ebben a világban csak az érvényesül igazán, aki az asztalra is odacsap, ha a helyzet megköveteli – paskolta meg arcát a főnöke, amitől majd kiugrott a cingár hivatalnok állkapcsa. – Kár, hogy nem hamarabb jutott erre az elhatározásra, ugyanis a jövő hónapban…
– Igen? A jövő hónapban?
– Á, semmi, érdektelen – gondolta meg magát a vastagnyakú, fiatalabb éveiben intenzíven sportoló tisztviselő. – Majd ha eljön az ideje, mindenkit értesítünk.
Vagyis újabb leépítés lesz – futott át Barika agyán keserűen. Ezzel megint elejét veszi a szokott mérlegelés. Az egyiknek négy gyereke van, tehát marad. A második az igazgató rokona, tehát tabu. A harmadik a főosztályvezető szeretője… Szó se róla, eddig ő is megúszta: egy gyermek, beteg anya, figyelemreméltó kommunista múlttal rendelkező apa. Csakhogy idővel sok minden megváltozott. Például elvált, aztán meghalt a mama és a kommunista múlt is inkább hátrány ma, mint prioritás, ezért elég könnyen megeshet, hogy ezúttal őt teszik lapátra.
– A kutyafáját ennek a kormánynak! – csapott az asztalra magáról megfeledkezve.
– De Barika kolléga! Micsoda magatartás ez?
– Bocsánat, csak… csak gyakorolok, hiszen éppen ön mondta, néha nem árt az asztalra is odacsapni, ha a szituáció ezt kívánja.
– Igen, hogyne, de pont rajtam kezdi?
– Isten őrizz! Önnel semmi problémám, de már most előrebocsátom, ha valaki hozzám nyúl, abból nagy balhé lesz.
– Hűha! – nyomta el nevetését az egykori bokszbajnok. – Ilyen veszélyes maga, kolléga? Mit szólsz hozzá, Gyurikám? – kacsintott a főrevizorra.
– Bátor ember! – vágott tiszteletteljes arcot a táskás szemű ellenőr. – És ezt a balhét, hogy érti?
– Kinyitom a számat, Varga úr.
– Nagyszerű! Lásd Salamon Bélát: Ha én egyszer, kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni – pukkant ki belőle a nevetés.
Barika úr szeme nagyot villant. Salamon Béla? Nem is olyan rossz écesz! Ő ugyan nem erre a régi kabaréjelenetre gondolt, de miért ne próbálná meg maga is? Utóvégre elég régóta szolgálja a hivatalt ahhoz, hogy mindenről tudjon, ami itt folyik.
– Maga kinevet engem, kolléga?
– Bocsánat, nem ki, csak nevetek, ami, ugye, nem ugyanaz. Képzelem, hogy berezel majd magától az igazgató úr, amint lábujjhegyre állva, cérnavékony hangon elmekegi a főnöknek: Ha én egyszer, kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni.
– Nok ejnmál! Nok ejnmál!i – tapsikolt lelkesen a platinaszőke titkárnő, aki grazi vőlegénye kedvéért úgy belelendült a nyelvtanulásba, hogy már a munkahelyén is németül makogott. – Hiszen ön még Salamon Bélánál is murisabb.
Varga úr arca még jobban felderült, a Barikáé viszont elborult. Nem lepődött meg ugyan túlságosan, miután tökéletesen tisztában volt vele, milyen nyuszinak tartják őt odabent, és ami még rosszabb, ugyanígy vélekedett ő is magáról, amikor a tegnap – a tükör elé állva – saját ar­cába röhögött.
– Beee! – öltötte a nyelvét saját tükörképére.
Addig még sohasem jutott eszébe, de most először meg is kérdezte magától: miért vagy nyuszi, Barika?
Hm, genetika…? Aligha, mert a szüleit mindig bátor, talpraesett embereknek ismerte. Hacsak a nagyszülők nem voltak ilyen majrésok. Megtapogatta a békáit, kifeszítette a mellkasát. Pfuj! Nem éppen sportos alkat, annyi bizonyos. Még az a szerencse, hogy annakidején azért átment a NAV alkalmassági vizsgáján. Talán, igen, miért ne, épp a fizikai kondíció hiánya tette ilyen félőssé. Ez a kettő, mármint a fizikai és lelki erőnlét valahogy összefügg. Aki izmos, bátor is, és fordítva: aki nyiszlett, többnyire saját árnyékától is megijed. Most bánta csak igazán, amiért mindenfajta testedzést elhanyagolt. De esetleg még nem késő, és megfelelő edzéssel behozhatja a hátrányát. Nem kell hozzá más, mint egy helyes fitneszklub, kevés pénz és mindenekelőtt akarat.
– Aztán mit olvasna be a dirinek, ha egyszer kinyitná a száját, kolléga? No persze, ha egyáltalán kinyitná.
– Mindent. Elég régóta figyelem őt is magukat is ahhoz, hogy legyen mit mondanom.
– Nana, álljunk csak meg egy pillanatra! Maga figyel bennünket?
– Hát… izé… Nem kifejezetten figyelek, csak úgy nézek, szemlélődök, de biztosíthatom, mindent meglátok.
A platinaszőke titkárnő ijedten dugta el piperekészletét az asztalról.
– Például? – lépett hozzá nem a legbarátságosabb arckifejezéssel az egykori öklöző.
Barika úr megszeppent. Ez most azonnal kiüti, vagy már viszi is a dirihez. Oké, áll elébe, ám most az egyszer azért is úgy reagál, ahogy megfogadta magának. Vagy még korai? Előbb gyakoroljon, gyűjtsön erőt, bátorságot és nem utolsósorban bizonyítékot, amivel alá is támaszthatja a vádjait?
– Halló! Kérdeztem valamit. Volna szíves válaszolni a kérdésemre?
– Semmit sem látok. Csak vicceltem. Engedelmével most mennék, mert dolgom van – surrant ki az irodából, mint egy félénk kisegér.
Alig csukta be az ajtót, mögötte ismét felharsant a kacagás. Várjatok csak, várjatok! Majd meglátjuk, ki nevet itt a legvégén – csikorgatta a fogait, és még aznap elkezdett intenzíven edzeni. Igaz, jobb lett volna, ha a konditerem helyett inkább bunyózik, mint egykor a főnöke. De hát erről, így közel a negyvenhez, kissé elkésett.
Két hét múlva feladta. Sajna negyven év mégis csak negyven év, hát még ha valaki soha életében nem sportolt. Szerencséjére a beharangozott leépítés is elmaradt. Egyelőre, de az a bizonyos Damoklész-féle kard még mindig ott lóg fölötte, és csak idő kérdése, mikor pottyan a nyakára.
– Ördög vinné el ezeket a mai urakat! Bezzeg az én időmben senkit sem rúgtak ki csak úgy az állásból. Ma elég, ha megmukkansz, s még a házadból is kitesznek – morgott az idősebb Barika.
– Már akit. Engem aztán nemigen – hetvenkedett a fiatalabb.
– Neeem? – nézett nagyot a jó öreg. – Talán akadt valami pártfogód, vagy találtál magadnak egy jobb helyet?
– Sem az egyik, sem a másik. Csupán arról van szó, hogy… De, ugye, nem nevetsz ki?
– Miről van szó?
– Nem rúgnak ki, mert én Barika Sámuel nem hagyom magamat.
Az egykor jobb időket megélt pártharcos tényleg nem nevette ki, ehelyett aggodalmasan megtapogatta fia homlokát. Az adóhivatalnok dühösen tolta el apja kezét, és kirobbant a lakásból. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Hogy a Hivatalban lenézik, üsse kő! Kicsit jobban fájt, amikor a felesége is ezért vált el tőle.
– Micsoda puhány! Így akarsz te karriert befutni?
– Ki mondta, hogy akarok? Kenyerem, egészségem van, többre, feljebb miért vágynék? Miniszter, de még igazgató sem lesz úgyse soha belőlem, úgyhogy ejtsük a témát, mert nálam ez nem téma.
Az asszony egyszer-kétszer még meg-megcsípte Barikát, aztán abbahagyta. Ejtette a témát, később magát Samut is, és hozzáment egy ombudsmanhoz. Oké, túl van rajta, de hogy még az apja is lenézze, azt már Barika úr sem tudta lenyelni.
Kora őszi délután volt. A lágyan fúvó szellő szelíden lebegtette Barika úr őszülő fürtjeit. A férfi bevetődött egy parkba, leült egy padra, és belebámult a csobogó szökőkút vizébe. Pár lépésre mellette egy öttagú társaság hőzöngött. Eleinte nem igen figyelt a tinikre, aztán csak hallja, amikor az egyik odaszól a másiknak:
– Srácok, látjátok azt a piros dzsekis indiánt?
– Melyiket? Azt ott? – mutatott a brancs Benjáminja egy békésen üldögélő cigányra.
– Ja. Mit szóltok hozzá, ha elszórakozunk egy kicsit a füstössel?
– Príma ötlet! Én benne vagyok.
– Ti?
– Mi is – bólintottak rá a többiek.
– Hé, öreg! – araszolt ekkor eléje a nagy csontú, izmos fiatalember. – Akarsz keresni néhány lepedőt?
A ráncos, vékonydongájú öreg ránézett a kamaszra, köpött egyet, és feleletre sem méltatta.
– Kukk ide! – húzott elő a fiú pár ezrest a zsebéből. – Az egész a tied, ha egy kicsit elszórakoztatsz bennünket.
– Menj a dolgodra? – kapart elő dzsekijéből a férfi is egy fütyülőt. – A francba, ez kifogyott!
– Egészségedre! – vihogott csúfondárosan a nagy csontú. – Gyertek, skacok, csörögjünk egyet a Dancingban!
– Várjatok! Mit kívántok ezért a lóvéért?
– Énekelni tudsz?
– Tudok.
– Akkor egyelőre énekelj és táncolj nekünk, mondjuk… gatyóban.
– Éljen! – füttyögtek a legények.
– Csak ennyi?
– Mondom, egyelőre. Ennyi léért meg kell ám dolgozni. Persze tudom én azt, hogy a cigány nem szokott a szántáshoz…
– Vagy úgy! Azt hiszem, kezdem pedzeni, miért akartok ti pont engem megtáncoltatni – kászálódott fel az öregember.
– Szóval vállalod?
– Majd máskor. Most nincs hozzá ingerenciám.
– Nekünk viszont van – pattogott a jókötésű heccmester. – Paci, húzz be egyet a komának!
A virgonc, kis termetű kamasznak nem kellett kétszer mondani. Úgy gyomorszájon vágta az öreget, hogy az hétrét görnyedt a fájdalomtól. A NAV-hivatalnok lángba borult arccal sietett a vezérhez.
– Nem szégyellitek magatokat? Így bántok egy szegény öreg bácsival? Hiszen az apátok is lehetne.
– Jaj, nekem! Mit tettünk? – komédiázott a tinédzser. – Paci, kérj bocsánatot a vezérigazgató úrtól.
– Nem vagyok vezérigazgató, és bocsánatot sem kell kérnetek, csak szálljatok le erről az emberről! – segítette talpra az öreget Barika. – Jól van, barátom?
– A haverje? Az más. Ebben az esetben, nem bánom, táncoljon vele maga is.
– Mit csináljak? – tátotta el a száját döbbenten. – Tudod te, kivel beszélsz, nagyfiú? – kémlelt maga köré segélykérően.
A közelben senki, csupán a távolban látott elsietni néhány járókelőt. Talán nem ártana felhívni a zsarukat, még mielőtt tovább szórakozna velük az unatkozó galeri.
– Szabad a mobilját? – vette ki kezéből telefonját a nagy csontú, majd intett két társának, akik azonnal közrefogták a hivatalnokot.
– A zsaruk! Ott jönnek a rendőrök! – kiáltott fel a férfi ravaszul, és, a pillanatnyi zavart kihasználva, kitépte magát a srácok kezéből.
Vagy öt percig szaladt-szaladt inaszakadtából. Utoljára tizenegy éves korában iszkolt így, amikor egy kóbor kutya megkergette a városban. Szerencsére senki sem követte. Otthon nem szólt semmit az apjának. Nem akarta felizgatni, no meg azt sem, hogy politikai ügyet kovácsoljon az esetből.
Este sokáig forgolódott az ágyában, és roppant szégyellte, amiért sorsára hagyta az öreget.
– Nyuszi! – nevetett rá volt felesége az egyik sarokból!
– Szép kis kolléga, még a száját sem meri kinyitni! – húzta el száját főnöke a másikban.
– Segítség! Mentsen meg, uram, mert mindjárt kinyírnak! – nyöszörgött Barika képzeletében a dzsekis kisöreg.
– Rohadt kapitalista csőcselék! – tajtékzott Barika Boldizsár.
A hivatalnok lerúgta magáról a paplant, és ismét kimenekült az utcára, onnan pedig a kisparkba. Vajon itt vannak még a vadbarmok? Nem voltak. Csend, csak a szökőkút csobogott. Pár percig tétován toporgott, majd felliftezett a közeli plaza legfelsőbb szintjére. Micsoda magasság! Ha én innen leesnék – pislantott riadtan az alatta tátongó mélységbe. Ennek ellenére, miért, miért nem, átmászott a korláton, és onnan nézett farkasszemet a várossal. Istenem, rosszul vagyok, szédülök. Mi a francot másztam én ide! – próbált ellenállni a mélységnek, mely ellenállhatatlan erővel húzta lefelé. Már-már sikerült visszakecmeregnie a helyére, amikor feltámadt a szél, és lerántotta a tetőről. Ez a vég, az utolsó pont életed könyvében – sikoltotta el magát, és megfeszített izmokkal várta a nagy ütközést. Ez nem lehet igaz! – nyitotta ki a szemét, amint az mégis elmaradt. Vagy ez már a másvilág?
– Bocsánat! – szólított meg egy a plazának háttal álló alakot. – Nem látott valakit lezuhanni a tetőről?
– Miért, lezuhant?
– Na, jóccakát! Még csak egy kérdés, és ezzel be is fejeztem: ez itt a Sopron Plaza, kérem tisztelettel?
– Nem, Jehova háza a mennyekben – vihorászott a megszólított.
– Alleluja, gondoltam. Csakhogy a többi ház, üzletek, utcák is… Minden olyan ismerős, mit ismerős, ugyanaz, mint Sopronban – vakarta meg fejét a tisztviselő, majd, a kérdést eldöntendő, nagyot csípett az arcába. – Juj, ez fájt!
Ezek szerint mégsem patkolt el? Á, ki van zárva, persze, hogy elpatkolt, mert ha valaki akkora magasságból zuttyan le, mint ő tíz perce, annak annyi, uraim.
– Szép csípés! Ha óhajtja, megduplázom.
– A számból vette ki, duplázza! Épp erre akartam megkérni. Juj, azért ne ilyen atyásan! Volt szerencsém, és köszönöm – iramodott vissza vidáman, s egyben elgondolkozva az üzletközpont legfelsőbb szintjére.
Hogy nem nyiffant ki, most már majdnem bizonyos, ugyanis a holtak, szellemek, semmit sem éreznek. Ő mindenesetre így tudja. Egyedül az rejtély, miként élte túl ezt a zuhanást, amire pedig csak és csakis akkor derül fény, ha – most fogózkodjanak meg, uraim – megismétli a szaltó mortálet.
Na nem! Ilyen bátor ember lenne Barika? Utóvégre akármilyen biztosnak tűnik, hogy semmi baja nem esett, ki szavatolja, miszerint másodszor is megússza? Érezte, tudta ezt Samu is, ezért ugyancsak félve mászott át megint a mellvéden. Egy ugrás, és mindjárt kiderül, lehet egy nyusziból is oroszlán, továbbá visszajáró lélek vagy minden kétséget kizáróan hús-vér ember-e. Egy, kettő, hááá-rom! – számolt hangosan, és kiugrott a semmibe.
Sikerült! – landolt frissen, sértetlenül odalent. – Ez aztán egy világszám! Ember legyen a talpán, aki ezt utánam csinálja – nyújtotta mindkét kezét az ég felé, és ezzel fel is riadt azonnal. Belevágta kezét az éjjeli szekrénybe, más szóval az egész repülés csak álom volt.
A továbbiakban semmi említésre méltó dolog nem történt. Teltek-múltak a napok, hetek minden különösebb baj nélkül, amit úgy kell érteni, hogy hősünket még nem tették lapátra.
– Még nem, de az ördög nem alszik, és ezektől a vadkapitalistáktól minden kitelik – károgott az egykor rettegett pártaktivista. – Várd csak ki az év végét. Majd akkor meglátjuk, szorult-e még emberség a tőkébe.
Barika mélázva sandított ki az ablakon a Sopron Plaza irányába. Ma éjjel megint ugrani fog. Mint tegnap és azelőtt is, mióta akkor, azon az emlékezetes estén onnan lerepült. Visszatérő álom? Stimmel! Kisebb-nagyobb változatokkal, de többnyire azonos forgatókönyv alapján: felliftezik az emeletre, megvárja, míg egyedül marad és odalent a téren sem látható egyetlen ember sem, utána, huss, már repül is le a magasból. Félni már nem félt, sőt, alig várta, hogy ugorjék, és meg sem fordult a fejében, hogy csak álmodik. Kísértette már őt néhány álom régen is, de az mind rémálom volt, nem ilyen sikerélményt nyújtó, kellemes látomás.
Mostanában azonban tovább lépett azzal, hogy nemcsak titokban, hanem nyilvánosan is akart ugrani. Mármint álmában. Hadd lássa itt, Sopronban mindenki, elsősorban a kollégák, milyen rendkívüli képességekkel bíró ember lett a Barika Samuból. Ennek érdekében kiosztott pár száz szórólapot a következő szöveggel:
Figyelem! Figyelem! Achtung! Achtung!
Felszólítunk minden lakost, aki csak teheti, tekintse meg Barika Samu világtörténelmi jelentőségű ugrását a Sopron Plaza tetejéről. Háló és bármiféle más segédeszköz nélkül. A produkció ideje: november 1, 12 óra. Belépődíj nincs. Csupán a taps kötelező.
Barika úr nagyot nevetett a szövegén, nem kevésbé hirtelen kibontakozó ambícióján. Ugyan bizony mi ütött beléje, hogy ennyire a figyelem középpontjába akar kerülni? Hiszen egész életében, azaz gyerekként is, felnőttként is visszahúzódó, szolid ember volt, míg az a másik Barika épp az ellentéte: vakmerő, szenzációhajhász és magabiztos. De akad itt egyéb gubanc is! Addig rendben van, amíg álmában mindent valóságosnak érzékel. A baj ott kezdődik, és ez már el is kezdődött, amikor összemosódott benne az álom és valóság, és néha bizony el sem tudta dönteni, mikor van ébren, mikor álmodik. Lásd az 1001 éjszakából az ébren álmodó Abu ’l Hassan meséjét! Szegény Hassan sem tudta már a végén, mi igaz, mi vízió abból, amit ébren vagy álmában látott, tapasztalt. Ő ugyan józan, racionális gondolkozású hivatalnok, de ez a szkizofrén kokettálás a hellyel és idővel még az ő agyát is megcsavarja időnként.
Éjjel, álomidő szerint déli 12-kor óriási tömeg vette körül az üzletközpontot.
– Éljen! – tört üdvrivalgásba a tömeg, amikor Barika supermannak öltözve megjelent a Sopron Plaza peremén.
A férfi felemelt kézzel, akrobata módjára üdvözölte a tömeget, és tekintetével végigpásztázta az első sorokat. Remek, ők is ott vannak! Mármint az adóhivatali kollégák. Tekintettel az egybegyűltek nagy számára talán nem ártott volna mégis belépőjegyes előadást szervezni – cikázott át az agyán önkénytelenül. Csak ez a szél ne fújna – pillantott a komor felhőktől gomolygó égboltra. Úgy tűnik, vihar lesz, ugorjunk hát, amíg nem késő!
– Ba-ri-ka! Ba-ri-ka!
Hirtelen megdördült az ég, és teljes erejéből eleredt az eső is. A közönség egy perc alatt szétrebbent. Már nem volt értelme ugrani és veszélyes is ugyanakkor, hiszen ki tudja, hova, minek sodorta volna a váratlan szélroham.
A következő heteket az ez évi munkálatok lezárása, jelentések, beszámolók szerkesztése jellemezte. Év végén szokták kijelölni a következő év feladatait is, akkor osztották ki a prémiumokat, és már most bejelentették, miszerint létszámcsökkentésre is számítsanak.
– Te csak ne izgulj! – nyugtatgatta Samut az idősebb Barika. – Akármiként is alakul, még megvannak a régi kapcsolataim, és ha ezek a disznók mégis kirúgnak, esküszöm, jobb helyre duglak a réginél. Mit szólnál például egy önkormányzati álláshoz?
– Ez sem lenne rossz munkahely, köszönettel el is fogadnám, bár …
– Bár mi?
– Nem lenne gyávaság megfutamodni előlük ahelyett, hogy kinyitnám a számat, és jól beolvasnék elsősorban a dirinek, akinek a praktikáival már régóta tele van a hócipőm?
– Nem hiszek a fülemnek – ámuldozott az öreg Barika. – Mi történt veled, hogy ilyen bátor lettél egyszerre?
– Nem akceptálod?
– Dehogynem, mi több, büszke vagyok rád, édes fiam – ölelte át a fiát melegen. – Igaz, én a helyedben nem ragaszkodnék ilyen tetű népséghez, de a te problémád, erről te határozol.
Visszatérve az álmokra, azok ugyan megismétlődtek, de már messze nem olyan sikerrel, ami kielégíthette volna az álombeli Barika becsvágyát. Ő ugyanis feltette magában, hogy csak belépődíj ellenében szaltózik le a plazáról. Ennyivel tartozom magamnak – bizonygatta önérzetesen –, mert szép, szép dolog a siker, taps és effélék, de csak akkor, ha egyúttal milliomost is csinál belőlem. És éppen ez volt az, ami sehogy sem akart neki összejönni. Hol a plazából tiltották ki, hol a zsaruk avatkoztak közbe, vagy az időjárás akadályozta meg, hogy az egész világ megtudja, milyen fenomén lakik ebben a városban.
Tisztára megőrültem! – idegeskedett Barika napközben. Mintha nem is én lennék. Szerény hivatalnok létemre ugyancsak magasra helyeztem a mércémet. Meg az sem fér a fejembe, miért nem igazgató vagy NAV- elnöki posztra pályázom? Az meg direkt bosszantó, hogy, ha már így esett, még álmomban sem sikerül megvalósítanom önmagam.
Időközben megérkezett a várva várt évzáró. A hivatal testileg-lelkileg kimerülten hallgatta főnökei hosszú lére eresztett évértékelő beszédét, és alig várta már, hogy túl legyen a gyűlésen. Na végre! Következik a bélista. Az igazgató, kopasz, gyors beszédű úriember, sajnálkozva hadart el öt nevet, akiktől a racionalizálások következtében kénytelenek megválni. Damoklész kardja azonban ezúttal sem esett Samura. Hihetetlen! – bámult Barika az öt „peches” kartársra, akik rögtön ki is vonultak a teremből. Ellenben felhangzott a neve az eredményes munkájukért jutalmazott kollégák között. Barika szíve a torkában dobogott, kicsit töprengett, majd szólásra jelentkezett.
– Beee! – bégetett fojtott hangon a háta mögött valaki.
– Tessék, megadom a szót Barika kartársnak.
A tisztviselő felállt, hátrafordult, és jól megnézte magának a csúfolódó kollégát.
– Köszönöm a figyelmeztetést. Mélyen tisztelt igazgató úr, kedves kartársak!
A teremben egy pisszenés sem hallatszott. Minden szem Barika felé irányult.
– Ha én egyszer kinyitom a számat…