Pávagyöngy

Ahogy megéreztem anyám pávaságát, kezdtem kiábrándulni belőle. Körülbelül hat éves koromig boldog voltam, aztán szivárgásnak indult valami, és elöntötte az egész hajót. Keserűen figyeltem mindenkit, aki nemcsak az uralkodónak és nejének kijáró tisztelettel hajolt meg előtte – a tekintete azt is elárulta, hogy csodálattal néz fel rá. Nagy tekintetolvasó lettem.
Andrássynak megbocsátottam, hiszen ez a vadmagyar szerelmes volt anyámba, az pedig mindenre mentség, és kétségtelen szenvedés. Még azt is eltűrtem, hogy lenézzen: akkor tapasztaltam először, hogy a szerelmes ember csakugyan vak, de kizárólag szerelme tárgyát illetően, egyébként nincs nála élesebben látó. Ez a boldog nyomorult minden bizonnyal megérezte, hogy nem úgy szeretem anyámat, ahogy egy anyát szokás. De hát anyám sem úgy szeretett engem, ahogy egy gyermeket szokás. Igaz, akkoriban még szépen viselkedtem: jólnevelt és kétségbeesett fiú voltam.