Vegyétek végre észre a föld madarát is, ahogy
kitépi magát a despota markából, s néha
játszva felröppen, ilyenkor rendet tanít az égen,
bájos gyerekmesébe illően, ahogy szokás.
Úgy érzem, borús napokon hallucinálni kéne,
semhogy kijózanodj egyetlen szalámivégen,
ámbár az végeknél szebb dolog aligha létezik,
esetleg néhány kezdet, mely liheg, mint az állat.
Az is igaz, hogy egyszer csak elárvul minden kezdet,
bús lelenc lesz, üszkösödik, mint ragályos emlék,
meggyötört kráter, amelyből forró, sóvárgó hamu
száll fel a szabályok szerint, de aztán szertehull.
Nem tudom, hová juthatok, ha tovább folytatódik,
mert még az ég madara is naponta megpihen,
képtelenség ez a szüntelen, szárnyatlan szárnyalás,
csak a megnyugvás generálhat egy feltámadást.
(Ó, mit is tudhatnál, sóhajt fel az úr törődötten,
bámulsz, szaglászol – betegek vagytok mindannyian).
Szerelem, szeretet alig – csak némi pártfogás van,
a földi madár egy szép napon megfőzi magát,
terített asztalon tálalják második fogásként,
egy rangos úr falja fel a sokadik vacsorán,
nagyokat böfög, elindul vetetlen ágya felé,
szikár, öreg paraszt gubbaszt az árnyékában

A szerző illusztrációja. Forrás: szerző FB-oldala