Debreczeni Éva: Vérkeringő
[Az írói véna]
Az alábbi sorokat a szerző – feledhetetlen jóbarátunk, Káfé-szerkesztőnk – unokaöccse küldte el Kolozsvárról azzal a megjegyzéssel, hogy ez Éva utolsó írása, amit a koloszvári hematológián jegyzett be a laptopjába. A megrendítő, utolsó üzenettel felérő naplósorokból kiderül, hogy nincs nagyon szokva a laptopon való munkához, azon túl, hogy az elmúlás előszobájában való kényszerű tartózkodást is mélyen megalázónak érzi. Utolsó heteiben már nem állt velünk közvetlen kapcsolatban – most ezzel a néhány, torzóban maradt sorral üzen: ugyanaz maradt, aki volt; akinek ismertük… (Káfé főnix)
Csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem.
Radnóti
Vattafelhők
Nem akarok evő-szaró géppé válni, amelyből drótok lógnak ki, és azon át különböző folyadékokat inzertálnak bele, hogy életben maradjon. Nem akarok olyan agyatlan növénnyé válni, amely állandóan csak azzal foglalkozik, hogy mennyi a vérnyomása, a láza és hogy mennyi hemoglobin meg trombocita van a vérében.
Nem akarok olyan emberszerű ápolttá degradálódni, akit más, egészséges emberek mindenáron életben akarnak tartani, mert az nekik sikerélményt jelent.
S miközben nem akarok, és folyton csak erről nyafogok, mégis mindent elkövetek azért, hogy beleilleszkedjem a képbe, hogy meg legyenek velem elégedve és hogy senkit se botránkoztassak meg, miközben mindenkit megbotránkoztatok.
Negyedik nap
Ez a nap is úgy kezdődött, mint a többi, felordítottak a takarítónők, és jött a szívbéli felmosás a kórteremben.
Amikor az ember elhagyja az egészségesek világát és belép abba az üvegházba, amelyet a Szisztéma kezel, akkor elkapja a gépezet, és már sodorják is a fogaskerekek, magatehetetlenül, a végzete felé, ami lehet ugyebár élet vagy halál.
A padlófelmosás után lázmérőket osztogatnak, majd némelyektől vért vesznek, én mindig kifogom. Pedig már olyan kék a vénám, mintha valami kékvérű író feküdne itt helyettem a hematológiai ágyon. Később aztán beviharzik V. doktornő jobbkeze, a kis Piroska doktor rezidens, aki lelkiismeretesen vérnyomást mér és kikérdezi a betegeket. Mindenkivel kedves és alapos, de attól annyi.
Folyik a sárga lé, de nem Hencidától Bonchidáig, hanem a transzfúziós flakonból az ereimbe.
Narancslé, majd vízszerűség, később megjön a várva várt ritka vér… nekem csakis olyan lehet.
A transzfúzió sokáig tart, tehát zacsival többször is vécélátogatásra kényszerülök. Sok vizet iszom, mert azt mondták, hogy sok vizet kell innom. Sört sajnos nem lehet. Aztán meg csodálkoznak, hogy hogy bírtam annyi sok vizet meginni… netán valami bajom van? Azon kívül persze. Na, ezeket értsd meg!
Mint sok más daganatnál, a beteg korától és általános állapotától jelentős fokban függ. A statisztikák szerint a leukémiás betegek több, mint 60 százaléka éri meg az első évet a diagnózis felállítását követően. Az akut mieloid leukémiák (AML) prognózisa rosszabb, mint az akut limfocitás leukémiáké (ALL). Az utóbbi évtizedekben az ALL ötéves túlélése 38-ról 57 százalékra nőtt. Érdekes, hogy a leggyakrabban ALL típusba tartozó gyermekkori leukémia eseteiben a kemoterápia kifejezetten hatékony, a fenti ötéves túlélés gyermekekben 80 százalék feletti! Krónikus limfoid leukémia (CLL) esetén a legtöbb beteg kilenc évet is túlél. Krónikus mieloid leukémia (CML) esetén ha a diagnózis felállítását követő három éven belül csontvelőtranszplantáció történik, a betegek több, mint fele három éven túl él. Amennyiben a CLL előrehalad, és akut fázisba lép, csupán csak a betegek 20 százaléka hozható remisszióba.
Reggel a sirályok énekeltek. De aztán átváltoztak varjakká, az ablakomra szálltak, és azt mondták: kár. De még milyen kár!
Megkezdődött a hányinger-periódus. Ha ételre gondolok, már rosszul vagyok. Ha nem, akkor is.
Itt nem lehet naplót írni, mert folyton jönnek és valamit beléd vágnak.
Vért vesznek minden reggel. A vénáim nemzeti színekben pompáznak: piros-sárga-kék. Kitehetnék zászlónak.
Itt regényt se lehet írni. Itt csak meghalni lehet.
Nem passzolnak a billentyűk, néha visszaugrom egy előző sorba, mert a Pageup a Shift mellett van és azt nyomom le.
Ezzel a betegséggel jobb helyeken minden beteget elkülönítenek, mert könnyen fertőzést kphatnak. Itt négy ágy van egy szalonban. Mostmár csak hárman vagyunk, mert valaki hazament.
Ez persze nem jelenti azt, hogy meggyógyult, hanem majd visszajön egy hét múlva újabb kezelésre.
A páciens, ha akár az angol megfelelőjére gondolunk, azt jelenti, hogy türelmes, annak kéne lenni. De én türelmetlen beteg vagyok, nem szeretek várni, se a gyógyulásra, se a halálra. Mindegy, mi, csak jöjjön gyorsan.
A legidegesítőbb látni a minket ápolók szemét. Mást jobbára nem is láthatunk az arcukból, mert kötelező a maszk viselete. Nekünk, betegeknek is. Én nem bírom, már kikezdte a fülemet. Ezzel próbálják elejét venni a fertőzésnek. Persze ha eszünk, iszunk, amúgy is le kell venni, tehát lószart ér.
Azok a sajnálkozó vagy közömbös, munkavégző szemek! Úgy néznek ránk, mint akik tudnak valamit, amit mi nem. Pedig tujuk, csak itt kevesen merik bevallani, inkább nem beszélnek róla. Képmutatás az egész világ. A halálról nem illik beszélni. Nem is tudom, hova tüntetik el a halottakat. Mióta itt vagyok, úgy tűnik, nem halt meg senki, de ez nem biztos. A szobatársnőm szerint, aki már két hete van itt, az első héten hárman haltak meg. Csendben csinálhatják, hamar eltüntetik. Két ízben láttam egy olyanforma embert, aki halotthordozó ruhában volt felöltözve, ismerem ezt az egyenruhát, zöld és kesztyű jár hozzá. A halottvivő mindig vidám és udvarias.
Itt akarva-akaratlan megismered egy csomó idegen ember életét s talán majd halálát is… pedig nem igazán vagyok rá kíváncsi, de mióta mindenkinek, a legutolsó csórónak is van mobiltelefonja, és azok állandóan csörögnek, a betegek maratoni beszélgetéseket folytatnak a népes rokonsággal, s ezalatt életük minden egyes részletére fény derül. Bár legtöbbször hosszan és unalmasan ecsetelik a saját állapotukat, ami persze a legkevésbé érdekli azt, aki felhívta őket, hisz csupán udvariasságból vagy együttérzésből édeklődnek.
Nem elég, hogy itten haldoklunk, a szemben lévő kórteremben van egy tévé, és feszt román népzenét hallgatnak, késő éjjelig. Most meg ortodox mise van.
Leslie Nielsen mint Darth Vader
A kórház szerelmespárja
***
(Itt véget ér a kézirat…)
Cseppenként... * Horváth Loránd fotója (a szerkesztő hangulati illusztrációja)
Pusztai Péter rajza
2011. június 16. 13:55
Világosan, sajátos életszemlélettel tekintett e világba. Mennyiben volt tisztában helyzetével? Talán e sorok sejtetnek valamit róla. A rosszról és a reményről is. A türelmetlenség benne volt a természetében. Mindig szeretett volna mindent s hamar megoldani. Ha nem ment, szakadt a cérna, ideges lett, de aztán újra kezdte. Hányszor és mi mindent kezdett újra az életben?! Örökké építkezett, szellemi falakat emelt, amolyan kilátókat, hogy többet öleljen fel ebből a világból. Mily keserves lehetett neki a klinikai ágy fogsága?! Ő, aki mindig mozgott, mindig tett valamit, mindig álmodott valamiről, aminek megvalósítása épp őrá vár. De ott, az ágyon kínozta a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság. Azt hiszem, hogy ő, aki annyira szerette a szabadságot, aki mindenben a maga ura szeretett lenni, ettől talán jobban szenvedett, mint a keserves tűszúrásoktól. Megjárta a vakond sötét birodalmát, küzdött a butaság, az emberi korlátoltság, a tisztességtelenség ellen; szárnyalt mint szélben a sirály, magasban, dacolva a széllel. Eltávozott? Be rossz kifejezés! Örökségül hagyott ránk két nyomdai és egy elektronikus kötetet. Soraiban Őt keressük. Búcsúzunk Tőled, vakondsirály
2011. június 16. 16:17
Nehéz ezekhez a sorokhoz hozzászólni,de én azt a következtetést vontam le,hogy a halál megváltás volt számára.Nagy lelkierôre volt szükség,hogy ezeket a gondolatokat szavakba öntse,és megossza velünk.Nyugodjon békében!
2011. június 16. 16:44
Hallottad a sirályokat, Éva? A furcsa módon városba költözött madarakat, amelyekről annyit leveleztünk. És nem szóltál, mert úgy érezted, nem szabad (nem illik?) szólni. Pedig ott voltál, most már tudom, hogy ott voltál, alig öt percnyi járásra tőlem. Akkor is, amikor felhívtalak és felolvastad a diagnózist.
Ettől féltem.
Távozásodon kívül ez most a legkeservesebb hír számomra.
Nyugodj békében!
2011. június 17. 08:19
Köszönet Éva unokaöccsének, hogy megosztotta velünk Demi utolsó sorait!
2011. június 17. 08:47
A modern nő számára, (ha van egyáltalán ilyen) a klaviatúra kettőspontja [:] és berekesztő zárójele [)] helyettesíti a ‘negyvenes évek naiváinak félszeg, fekete-fehér mosolyát [:)]: a SMILEY [szmájli]. Ez a két billentyű hűségesen követte Debreczeni Évát vidám pikkanataiban, szorongásaiban, töprengéseiben, sőt, kétségbeesései közepette is.
*
A fiatal Szőcs Géza írta a nála is zsengébb korú Fodor Éva 1972. december 26.-án bekövetkező haláláról elmélkedve: „s a láz csipkésre faragott palotájának túlsó kapuján kilépett a megáradt időbe”. Úgy érzem, hogy keletnémetek vagyunk mi, ittmaradottak, a nyugatnémet angyalokhoz képest. Ők átlépnek a túlcicomázott Brandenburgi-kapun. Maga a kapu, innenről tekintve cirádás, odaátról kiábrándító. Nem az építészeti stílust bírálom, hanem azt a kommunikációs válaszfalat, ami a halál kapuja. Isten furnérlemeze, amelyet élők és halottak közé csúsztat. Marad még valami: a reménytelenség kommunikációjának félegyenese, amelyen a királyt is letegezzük. Tegezhetjük nyugodtan őfelségét; nem kockáztatunk semmit.
*
Olvasom Éva utolsó sorait.
Lehetséges-e hogy ő is szenvedélyes naplóvezetővé vált volna a lélek rembrandti barnaságának égszínkék-fehér-fémszínű, steril, egészségügyi közszemléjén? Elképzelhető. Humora mindvégig vele maradt, noha a cifra kapun csak egyedül és csak gyalog sétálhatunk át. Ugyanazt szerette és ugyanazt gyűlölte, mint az egészséges emberek. Ő hordozta volna tovább a világháló ráeső részét, de vörösvérsejtjei már nem hordoztak oxigént. Gyors végkifejlet jutott neki, és laikus hipotézisem, hogy… — ahogy ő fogalmazott volna — „marha nagy álmosság”. Felröppent, mint egy Sandoz-tabletta a szódavízben –, az álarcosok meg maradtak a népzenével.
2011. június 19. 21:50
Hogy még a minap irtad… , igen valaszoltam is rögtön, ahogy szoktunk, az anémia gyogyithato, de azt a masik szot nem értettem, rakérdeztem és nem jött valasz…
Most tudtam meg. Hatralapozva a kafé-ban.
Mostmar akkor a siralyokrol mindig Te fogsz eszembe jutni, MON AUTRE; ahogy hivni szoktuk egymast. Hianyozni fogsz. Eszembe jutott: „Mourir n’est pas mourir, c’est changer” (Lamartine)…