A legjobb vicceket egész életében
november elsején mondta el fivérem,
fülembe üvöltött s közben az asztalra vert.
„Ismered – kérdezte – azt, hogy egy házmester,
ki megszállott lottózó, egyszer egy kocsit nyer,
s véle egy őrangyalt, kit elgázol véletlenül?”
„Ismered – kérdezte – azt, hogy a Móricka
éppen anyák napján a tintát megissza,
s kék színű versekkel rontja el az ünnepélyt?”
Romlik a hallásom, fivérem  tudta jól,
úgy okoskodott hát, jobb, ha közel hajol,
feketéspoharak s levesestálak fölött,
így aztán családunk is arra kényszerült,
hogy felemelkedjék a székről, melyen ült,
mind énfelém hajolt, hogy jobban hallják a szót.
„Ismered – kérdezték bele a fülembe –, hogy
vadászik Arisztid és jön egy nagy medve,
kit mindig eltéveszt, s az majdhogynem megöli őt?”
A legjobb vicceket az egész világon
november elsején mondta el családom,
addig, míg dobhártyám egyszer csak belészakadt.
Ott ültem süketen, nézve a halakat,
hogyan is tátognak, formálnak szavakat,
míg végül kinyögtem egyetlen szót: „Ismerem.”
Micsoda látvány volt november elsején
megdöbbent családom, hogy ezt kinyögtem én,
és hogy azóta is ezt a szót hajtogatom.
Ismerem, ismerem, ismerem, ismerem,
és ki is merem már mondani azt, hogy
rég kiismertem már ezt, ismerem, ismerem ezt.

Forrás: Bereményi Géza – Versek. DIA.