Oláh István: Aki barlang volt kétszázezer évig

Nagyapám, akiről már írtam ezt-azt, lehet, hogy kétszázezer évet is megért. Sőt, többet is. Ő nem született, hanem keletkezett, pontosan úgy, mint a barlangok a cseppkövekkel. Nagyapámnak ugyanis különleges képessége volt. Anélkül hogy tudta volna – mert a barlangok tudattalanok, gondoljuk legalábbis – követ növelt a testében, és hogy függő vagy álló cseppkövek képződnek a bőre alatt, vagy mélyebben, az üregekben, ugyan miért lenne hihetetlen? Ha egyszer barlang… Nem hasonlat, („olyan mint”) hanem a legvalódibb metafora. Az egész úgy kezdődött, hogy az öreg egyre vékonyabb sugárban kezdett el pisilni. Még reggel is csak alig csorgatott, márpedig az éjszaka amolyan gyűjtőidő, ilyenkor azt álmodja az illető, hogy vécét keres, előrántja, jóleső két perc következik, a hólyag leürül, ő pedig fütyörészve és megkönnyebbülve sétál tova az álombéli tájban, Amiből aztán főleg a gyerekeknél bepisilés lesz, a felnőtt pedig reggel a teljes önkontroll igézetében végzi dolgát. Az öreg egyre halkabban csordogált, aztán teljesen elapadt. Aznap nem mert vizet inni. A víz megmaradásának fizikai törvénye szerint, amit beiszol, legfönnebb átalakul, de úgy feszít, hogy faltól falig futkorászol, úgy érzed, hogy most, na most pattansz szét, de mégse, kínjaid gyarapodnak csupán. Másnap, amikor már sem élő, sem holt nem volt, bekerült a kórházba. A főorvos a fejét csóválta és hümmögött, közben a köldök alatti fertályt nyomogatta, a páciens pedig úgy üvöltött, mint kit nyúznak. Lehet, nem így volt, mert már feltalálták a röntgent, egy átvilágítással meg is van a diagnózis. Az öreget műteni kellett, mert hólyagjában, amiből a disznónál remek fősajtot szokás csinálni, igen, hólyagjában kő volt, szép nagy, tojásdad alakú kő. Nem mindennapi eset. Hogy van epe- meg vesekő, szinte természetes, de hólyagkő… Ha valaki hirtelen meghülyül, egykettő rámondjuk, hogy agyhúgyköve van. De ez csak a szó fikciója, nem pedig valósága. Szokatlan volt mindenképpen, az is lehet, rendkívüli. A város híressége, Mátyás Mátyás professzor sokat műtött és jól, de itt ő is habozott. Nem csak a kórisme (mai szóval: diagnózis), hanem a műtéti módszertan is gondolkodóba ejtette. Kívülállóként így gondolom, mert itt nem húsba kell vágni a szikével, hanem valami egészen másba: egy hártyaluftballonba, és ezt a lufit össze is kell varrni valahogyan, de úgy, hogy ne szivárogtasson kifelé a hasüregbe. Mert a vese megállás nélkül termeli a lét, csak épp az a rugalmas falú valami lesz felvágva, amiben, mióta a főemlősök rendje létezik, összegyűl a végtermék. Az öreget felbontották, mint valami konzervet, ami nem valami bonyolult művelet, a fősajtot is meghasították, Mátyás Mátyás kiemelte a követ, ejha, ez egy irigylésre méltó példány, lehet, ezt mondta, és aztán kezdődött az összevarrás. Az öreg pedig, amikor kiengedték, átvette az ajándékot, és ezzel megszűnt barlangnak lenni. Annyira, hogy még élt vagy harminc évet, de ezt már az emberivé zsugorodott időszámítás szerint. Egyszer fordult csak elő, hogy kivette ládájából, és az asztal sarkára téve ott feledte. Csak arra vártam, hogy elhúzzon biciklijéhez, amihez nagyon ragaszkodott még azután is, hogy a kenyérszállító autó elütötte, combnyaktöréssel kórházba került, megszegecselték. Kivételesen az udvar és nem a konyha közepén mosta, kiment, én pedig odarohantam, kis undorral, mint aki tudja a keletkezés körülményeit, a kezembe vettem. Kíváncsiságom nagyobb volt, mint viszolygásom. Mint az évgyűrűk a fában, úgy helyezkedtek el a színes sávok a kőben. A pirosra sárga jött, majd valami kékes, ezekre egy újabb piros, majd mészfehér, aztán meg zöld csík telepedett. Húgykővé kövült két ország trikolórja, s hogy lehet ilyen, erre is csak most, őreg emberként jöttem rá. Amikor hol a magyar telepedett rá a románra, s a román változott magyarrá, hol pedig száznyolcvan fokban fordult az etnikai vektor, és a magyar lett románná valami ideológia, hit vagy tévhit, diktatúra vagy érdek kényszerében. Jó, hogy eszembe jut, mondta egy futó találkozásunkkor apám, fél évvel ezelőtt meghalt nagyapád. És a kő? – kérdeztem. Milyen kő, kérdezett vissza gyanakodva. Kérdezhette is, mert neki sejtelme se lehetett, hogy nagyapám, míg élt, akár barlang is lehetett kétszázezer, egymillió évig.

2021. június 9.

Szóljon hozzá!