Egy nyolcvanöt éves nyugdíjas tanítót Páduában bölcsészdoktorrá avattak.
Ez a hír is részecske a világ érdekes betűtengeréből, amelyből, a fény felé tartva, minden csepp szivárványt játszik, holott maga az egész beláthatatlan és szürke.
Én azonban úgy hiszem, hogy a szűkszavú közlés nem érdekesség, hanem esemény. Ha az új bölcsészdoktor a teljes igazságot mondotta és bizonyos részleteket nem hallgatott el szerénységében és bölcsességében: akkor most váltotta valóra apjának tett ígéretét. Nyilatkozata szerint huszonöt éves korában fogadta meg, hogy leteszi a legmagasabb vizsgát, de hatvan esztendőn keresztül mindig közbejött valami.
Noha mi kívülállók vagyunk, azonnal elfogadjuk a bölcsészet doktorának szűkszavú indokait.
Mi magunk is tudjuk, hogy az elmúlt hatvan esztendő folyamán sok minden gátolta az egyént a vizsgákra való lelkiismeretes fölkészülésben. Tudunk a közbejött világháborúkról, gazdasági válságokról, a számtalanszor leírt, de mégis elképzelhetetlen fegyverkezési versenyről. Hallottunk a veszedelmekről – sugárbetegséget okozó halakról, halakat pusztító mosószerekről –, amelyek közül egy is elegendő, hogy elhalasszák vizsgáinkat sürgősebb teendők miatt.
Sőt, ha valaki elénk járulna egy gyűrött papírdarabkával, amelyen ez állna: „Igazolom, hogy fiam hidrogénbomba-robbanás miatt nem tudott doktori vizsgára készülni“ – minden bizonnyal megértőén bólintanánk.
Mit szaporítsuk a szót? Mi magunk se tudtunk tisztességesen fölkészülni doktori vizsgáinkra. Többnyire nincsenek is doktori vizsgáink. Csak súlyos indokaink vannak, amelyek igazolják fölkészülésünk hiányait. Az öreg bölcsészdoktor azonban most összetépi tudatlanságunk felmentő papírját. Beváltotta apjának tett ígéretét, hatvan esztendő után.
Vajon milyen megátalkodott lélek lehet az, aki ígéretére még hatvan év múlva is emlékezik? Ennyi idő alatt egy gonosztett is elévül. Nyugaton felelős és tiszteletre méltó közéleti férfiak javasolták, hogy egy negyedszázad elteltével ne üldözzék többé a tömeggyilkosokat. Nyilván, mert annyi idő után a népirtást is elfelejti az emberiség.
De a makacs doktorandus nem felejtette el apjának tett ígéretét. Még ha kitartásának kihívó értelme is van, amennyiben súlyosan megsérti a világ feledékeny lakóit, egy dolgot el kell ismernünk: az öreg bölcsészdoktor szerette az apját. Úgy látszik, ilyen különös lélek is van a kiábrándultak, a hasis pipázók, a világ értelmetmetlenségét hirdetők és az apagyilkosok mellett.
Sőt, nincs kizárva, hogy az új doktor, aki fogadalmát szentnek tartotta: tulajdonképpen modern jelenség.
Mégis azt gyanítom, hogy doktorrá avatása után nem mondta el a teljes igazságot. Bölcsessége gátolhatta beszéd közben. Talán nem akarta titkát a világsajtó szájára adni, minthogy tanulságos élete folyamán megismerte a világsajtót.
Szerintem nemcsak az ígéret kötötte, hanem maga a tudás. Mélységesen meg lehetett győződve, hogy tudni sohase késő, és a világ lármája, a vonító vadászgépek és zörgő hernyótalpak indokolatlanul terelik el az ember figyelmét mindarról, amit ismerni érdemes. Védekezni kell ellenük, de nem szabad a rémlátásokat kétségbeesésünkkel megtisztelnünk. Mennyire fontos és legyőzhetetlen lehet az emberi élet, ha egy aggastyán még mindig figyeli és tanulja!
Úgy látszik, a tudás számunkra is halaszthatatlan kötelesség.

Megjelent A Hét II. évfolyama 24. számában, 1971. június 11-én.

Forrás: https://www.ujhet.com/bajor-andor-egy-elszant-tanulo/