(barátnőmnek, aki elment)

Szinte észrevétlen satnyultál saját árnyékoddá,
fogyott el húsod, lélegzeted,
üresedtek csontjaid szárnyakká,
hogy végül ne tudd már elviselni
a földön járást.

Csak a régi gyermek nevetése
maradt bennem, valahol a rekeszizom táján
peng, mint kifeszített húr, ha belecsípnek
és látom magunkat, amint kézen fogva
settenkedünk haza a nagy havazásban,
csuromvizesen,
aztán másnap kigyúlt-boldogan
élvezzük a lázunknak kijáró
ritka gondoskodást.

Néha még lelkemre hull volt-illatod,
mint vércsepp a palack vizében
süllyed, foszlányokká bomlik
s tudom, egyszer végleg eltűnik,
akár semmibe révedő emlékeink
átlátszósága.