Alig volt két éves Ildi, s én már betöltöttem az ötöt, mikor anyámnak az lett a mániája hogy küldözgetni kezdett mindenfelé egyedül, s nem félt, hogy elveszek. A brassói rokonokhoz is elküldött két szál kolbásszal az oldalamon, amikor Friduska nagyanyám is hosszabb ideig ott tartózkodott a testvéreinél. Meg telefonálta, hogy mikor és mivel érkezem, feltarisznyált a zsírpapírba csomagolt két szál finom füstölt kolbásszal, s felültetett a brassói buszra, az első ülésre az ajtó mögé.
— Aztán a kolbász, s a szemed!– mondta útravalóul, s nem volt puszilózós búcsúzkodás sem.
Azt nem tudtam akkor, hogy az egyik ismerősét is mellém ültette, hogy szemmel tartson, s a néni hazaérve, nagy mókásan előadta a kolbászos kalandomat, ők meg nagyokat kacagtak rajta.
Vigyáztam is én becsületesen a kolbászra, szorítottam az oldalamhoz a kicsi tarisznyát minden ajtónyitásnál, nehogy valaki megérezze az illatát, s leszereljen róla. De milyen illata volt a kolbásznak! Végig úgy tartottam, hogy egy kicsit az orrom irányába essen, s mikor egy–egy megállónál kinyílt az ajtó, azonnal fordultam be vele az ülésablak felé, nehogy valaki meglássa. A biztonság kedvéért félig meddig be is csúsztattam az oldalamhoz, a szvetterem alá. A felszállók tekintete ennek ellenére is többször a csomagomra tévedt. Érezték a finom füstölt szagot, azok is. Bámultak felém, én meg öleltem a kolbászt ahogy csak tudtam, mert a mellettem ülő néninek is folyton rajtam volt a szeme. Szagolgattam, pödörgettem a zsírpapírt rajta, s minduntalan azon morfondíroztam, hogy tudnék segíteni rajta egy jó kanyarintással hogy a felső vége ne látszodjon ki a papírból. Jól esett volna letörni a tetejét. Akkor jobban be is lehetne csomagolni. De mikor eszembe jutott anyám felemelt mutató ujja a busz ajtóban ,, A kolbász s a szemed,, elálltam a kísértéstől, s arra gondoltam, hogy Brassóban majd duplán kieszem magam belőle.
Nagy volt az öröm s a csodálkozás, mikor megérkeztem. Úgy vettek le buszról a brassói rokonok, mint egy csodagyereket, aki öt évesen már egyedül utazik, de én a kolbászt ott sem akartam elengedni. Hazáig vittem, ahol szépen betették a hideg kamarába, s csak két nap múlva került sor a fogyasztására, de akkor sem olyanformán ahogy én elképzeltem, hogy legalább egy jó darab a kezedbe legyen, s harapjad jóízűen, hanem takarékosan, vékony kis szeletkékre beosztva a vajas kenyéren.
Brassóban nagy volt a rokonság. Friduska tesvérei, (a Fölker leányok,) Matild néni, Ilonka néni, ide jöttek férjhez, az öccsei is ide nősültek, s a család nagy része elrománosodott. Másnap odacsődült mindenki a tiszteletemre, nagy ebédet főztek mindenféle jóval, s én csak bámultam az összekeveredett nagy családot, hogy két nyelven is milyen jó hangulatban folyt a beszélgetés az asztalnál. Mi nem tudtunk románul, Friduska nagyanyám is csak egy keveset értett, de nagy volt az igyekezet, s a kommunikáció is a szeretet jegyében zajlott mindenki részéről. Aki román volt (férjek vejek) az románul beszélt, a feleségek félig így félig úgy, az öregasszonyok magyarul.
— Trebuie să vii mai des la noi, Mesi dragă, să n-veți și tu romănește!– mondta Fănel bácsi, s arra figyeltem fel akkor öt évesen, hogy a románok ezt a ,,drágát,, mindig oda mondják a nevek után. Drágázzák egymást. Ami a román tanulásomat illeti, apám mégis nem a rokonokhoz küldött egy évvel később, hanem Kőhalomba, ezeridegen családhoz, ahol senki sem beszélt magyarul, csak mutogatták a tárgyakat, amíg rendre mindennek a nevét megtanultam.
Az egész brassói rokonságban a legmulatságosabb az volt, ahogy Ilonka néni, nagyanyám legkisebb húga törte a románt. Brassó egyik legjobb varrónője volt, de soha nem tudta rendesen megtanulni a nyelvet, csak erőltette nagy igyekezettel, s nem volt tudatában mennyire helytelenül beszél. Akkor persze én sem értettem amit mondott, de később nagy korunkban is felemlegettük a mondásait, s jókat nevettünk otthon.
— Fönel drágő máj vrej csevá mámő?—,,Föneldrágő,, pedig mosolygott egyet rajta, de nem sértette volna meg soha az anyósát, s ő is úgy szólította, hogy ,,mamă dragă”. Nagy koromban tudtam meg, hogy apám s nagyanyám többször is nehezteltek rá egymás között, amiért férjét Gulyás Sanyit, két kislánya édesapját nem várta vissza a háborúból. Inkább összeállt Stefánnal, aki Moldovából került gyári munkásként Brassóba, s akit ,,Aurikő,, nek szólítottak. A varrásból, s a Stefán fiztetéséből megéltek, s a leányainak is jó lehetőséget tudott biztosítani.
Az enyémeknek fájt ez a dolog nagyon, de bele kellet nyugodjanak, hogy a háborus szükséghelyzet így hozta. Stefán bácsi, úgy szerette őket, mintha a sajátjai lettek volna, de a nevüket nem tudta kiejteni, ezért Ibikét Viorikának, Gyöngyikét pedig Getának szólította.
,,Aurikő”, kedves volt a társaságban én mégis féltem a közelébe kerülni, mert gyerekszememmel Szőcs Jóskát láttam benne. Ő is mutogatta a halait, s a megjelenésében is volt valami titokzatos, a hangja is pont olyan kiszivarazott, halk, rekedtes, sejtelmes, mint a Jóskáé. Stefán soha nem próbálta helyes kiejtésre tanítani Ilonka nénit, s nagy szükség nem is volt rá, hiszen így is jól ment a vállalkozása. Mosolyogós kedves modorával, odavonzotta a nőket, s olyan szépen dolgozott, hogy Brassó elit hölgyei állandó kilensei voltak.
— Poftic dámná drágő, poftic—mondta kedvesen, akkor is ha bejelentetlenül jöttek, s zavarták, vagy sok dolga volt. Ibike, Gyöngyike aztán szintén román férjet választott magának, s náluk is románul kellett beszélni.
Fănel bácsi, a Gyöngyike ura, jól értett magyarul s egy pár szót is mondott alkalomadtán, de Bebe, az Ibike férje,( akit Ilonka néni Bébinek hívott), rám szólt, mikor elvittek a Cenkre, hogy ,, Nu mai vorbiti pe limba voastră păsărească, măi ”. Ibike óvatosan figyelmeztetett a kirándulás előtt, hogy ne beszéljek a férje előtt magyarul, de én akkor egy szót sem tudtam románul. A cenki kirándulásból a csavaros kanyarok, s a szép kilátó mellett sajnos ez is megmaradt, hogy végig hallgatnom kellett, s amit ők beszéltek abból sem értettem semmit. Fănel bácsi drágázta az embereket ez a ,,Bébi,, pedig egy kicsit erélyesen a ,,măi” t mondta a nevek előtt.
— Măi, Meși măi, ce faci păpușa, ai obosit deja?– Kérdezte az uton, ahogy felfelé vittek a kanyarok, s már ritkult a levegőm. Én meg csak mondtam vissza, hogy ,,mőj Bébi mőj ,, ahogy Ilonka néni ejtette, s azt hittem ez a mőj is valami szépet jelent. Végül is minden keveredés, zavaros helyzet mellett, áramlott a szeretet, s érződött, hogy harmónia van a lelkekben. Amikor valaki lebetegedett a nagy családban, riasztották a rokonságot, mozdult mindenki, járták a kórházat, imádkoztak érte.
– Fríída fiam, (így hívta Friduskát, Ilonka néni, hogy fiam, pedig 17 évvel volt kisebb nála), képzeld el lelkem, Fönelnek a kő a kanálban maradt, s egész éjjel nagy vese fájdalma volt szegénynek,– de nagyanyám nem értette, hogy mi köze lehet a kőnek s a kanálnak Fönel vesefájdalmához. Buba néni, a Matild néni lánya kellett megmagyarázza hogy a vesevezetékében megakadt egy kő. Sok félreértést megelőztek azzal, hogy valaki mindig készségesen lefordította, a mondandót annak, aki nem értette.
Apám már akkor ötévesen felhívta a figyelmemet, hogy a román nyelvet helyesen kell beszélni, és nem olyan székelyes kiejtéssel, mint Ilonka néni, hogy ,,műjne pűjne si záhőr”. Iskolás koromban is, ha valamit nem ejtettem jól a román leckékben, csak rávágta, hogy ,,findkhe dákhe pentrukhe”, s akkor már tudtam, hogy az államat előre kell nyomni erre az idegen hangra, hogy ne legyen ő belőle.
Apámék a Buba néni sorsát is fájlalták nagyanyámmal, de csak nagyobb koromban mesélték el, hogy Lici bácsihoz,( akit a Nicolae ból becéztek így) a szülei hatására ment hozzá. Az apja Horváth Béla, nagyanyám sógora, aki vasuti ellenőr, és szigorú nagymagyar volt, azért ellenezte a református pap kérőjét, mert utálta a papokat, s nem hitt a Jóistenben. Nagyanyám szerint ,,Inkább megfogták Bubának a csendesrendes úriember Licit, az ágostonfalvi ortodox pap öccsét, akkori bérlőjüket, aki jó beosztásban jól keresett a ,,Steagul Rosu” nál. Kedves szép fiú, s kéznél a háznál, de magyarul sosem tanult meg ő sem, így a család átállt a románra ott is, Buba néni meg a Garcea névre.
Béla bácsi jó ideig éreztette, hogy a veje, jövevény a házában, kiélte vele a magyarkodását s folyton szidta a románokat, büdösoláhozott akit tudott előtte is. Licike pedig nem törődött vele. A fizetését leadta Bubának, ők meg úgy beosztották az anyjával, hogy a családban minden volt, s Licit úgy kiszolgálták, mint egy herceget. Szerette is őket, s a megszólításoknál ő is mint Fănel bácsi, nagy szelíden mondogatta, hogy ,,ápuká dragă,” ányuká dragă, Bubának pedig hogy ,,mamă dragă”. Matild néni s Buba egész nap kézimunkáztak, hímezték a gyönyörú párnákat, terítőket, horgolták a makramét eladásra, és főzték sütötték a finomságokat. Felnőtt koromban is sokszor elcsodáltam, hogy milyen minta konyhavezetésük volt, de a kinézésükre is sokat adtak. Buba, (aki a bombatámadások miatt teljesen befehéredett) a hófehér haját kékítővel öblítette s mindig ápolt volt a frizurája, arca szépen kikozmetikázva, lakkozott körmökkel, igazi nagyvárosi úrinő volt.
Friduska a brassóiakakat, mintapuccosoknak nevezte, mert olyan volt mindenük, mint egy kiállítóterem. Mindig minden kivikszolva, mintarendben, sehol egy porszem, s a vitrinben lévő nippecskék, a poentlász terítőkön, külön világot jelentettek akkor nekem. Órákig elbámultam a gyönyörű szobanövényeket, s a lakberendezésüket. Nálunk otthon anyám giccsnek nevezte a nippeket, fölösleges porfogónak tartotta, s nem vett semmi dísztárgyat a házba. Hát itt volt minden a kirakatban, s ezekből a szobrocskákból mintha egy külön lakosztály lett volna berendezve az egyik furnéros szekrény polcán. Gyönyörű csipkeruhás, napernyős, porcelán hölgyek ültek a padokon, a férfiak meg álltak mellettük buggyos királyi ruhákban, és beszélgettek. Hátuk mögött egy palota, körülöttük más szobrocskák, gyermekek, kutya, macska, szóval egy egész úri nagy udvar ott díszelgett a vitrinben, s én elmerengtem, milyen szép világ lehetett, mikor így öltöztek az emberek.
Egyik vasárnap elvittek a Noába fürödni, ahová újra kivonult az egész család, nagy ételrakománnyal felpakolva. Olyan sokan voltak a népek a strandon, hogy szédültem a nagy tömegtől, s azt gondoltam az egész Brassó kivonult oda. Bámultam az embereket, ahogy a pokrócok mellett legyezték a miccset. Addig még nem láttam strandot, azt hittem a Gátnál nagyobb nincs is a világon, de ott a sok medence a csúszdák elkápráztattak. Szóval más világ volt ez, mint a miénk otthon.
Buba néniék gyönyörű háza az állomás mellett, a Transzilvánia utcában, melyet Fölker dédnagyapám épített, sok hasonlóval együtt, nyitva állt mindig mindenkinek, s egyetemista koromban is Bukarestből hazafelé jövet, élmény volt, ha náluk tölthettem egy éjszakát, mindig is ők voltak az igazi család mintaképe nekem. Olyan őszintén tudtak szeretni, s olyan összetartozásban, együttértésben élni, hogy jobbat elképzelni se lehetett. Veszekedős családunkban ők voltak a pozitív példa, de nálunk ezt nem lehetett kivitelezni, pedig mi csak egy nyelvet beszéltünk.
De most vissza Barótra, ahová már nagyanyámmal jöttem, és kolbász nélkül, ám tele finom süteményekkel, s olyan különleges élményekkel, amit otthon az utcában is napokig lehetett mesélni.

1. Tomos Hajnal:
   2021. június 10. 03:33

   Jaj, te Mesi drágő, úgy felkavartad bennem is a gyermekkori emlékeket a sok kedves helyszín emlegetésével: a Cenk szerpentinjei(amikor még gyalog másztuk meg a hegyecskét) a noai strand,(modernizálni akarták, aztán sorsára hagyták)a Steagul Rosu nagyüzem, ahol én is legyúrtam hat évet (ma már ócskavas-telep) és persze a román-magyar társalgás, ami nálunk, Csángóföldön, kicsit könnyebben folyt.

2. Skandikamera:
   2021. június 10. 16:08

   Törni a kolbászból, legyezni a micset… Mmmmm…érzem az illatát, az ízét.