A sikeres – kolbászos – utazásom után bátrabban küldtek mindenhová. Az üzletbe vásárolni, vagy a piacra is, de Eszti szolgálónknak is meg volt engedve (egyebek mellett), hogy engem küldözgessen. Alig várta, hogy alkalom adódjon, s mikor Friduska sem volt otthon, el is küldött egyik reggel télvíz idején, kopogó hidegben a pékségbe kenyérért. Jól felöltöztetett a gyapjú nadrágomba, valami borzasztó szőrősronda, nehéz nagykabátba, fűzős bakancsba, pontos pénzt adott a kezembe, s azzal „eriggy szépen a pékségbe”. Akkori mércém szerint, nagyon messze volt a pékség a házunktól, s a kemény hidegben az orrom megfagyott, amíg felértem a felszegbe, de még egy darabig nem mertem bemenni az épületbe, ott topogtam a bejáratnál.
— Hát te mit keresel itt ebben a hidegben, Mesike?– kérdezte Székely Feri bácsi, aki a pékség igazgatója volt, s szüleim családi barátja.
— Engem elküldtek kenyérért– mondtam, nagy kipirulva.
— Na, akkor gyere be kicsike, s várjál itt szépen, mert a kenyér még nincs megsülve — Azzal kedvesen betessékelt a forró melegbe, ahol minden fehér volt, s ahol elém tárult a fehér kötényes félig csóré emberek másvilága. A kabátomat, sapkámat levetették, s hagyták, hogy nézzem a munkálatokat, én pedig tátottam a számat, mert ilyent még nem láttam, hogy a kenyeret a gép dagasztja, s szinte mindent az csinál. Jó időbe telt, mire a bevetett kenyereket kezdték kiszedni egy hosszú nyelű lapáttal, de akkor már környékezett az álmosság a nagy melegtől.
A pék, akinek a hátánál tátogtam, párat befele lépett, a hosszú lapátot benyújtotta a kemence hátába a kenyerek alá, aztán lépkedett hátra és húzta kifelé. Én is mentem utána, hogy lássam, amikor jön ki a kenyér a lapáton, s ahogy hátrált, a bevető lapát is jött felém hátra, nekem is curukkolnom kellett, nehogy megüssön. Így történhetett, hogy a hátamnál lévő kézmosó tálba azonmód belé is seggeltem. Nem is fájt, csak azt éreztem, hogy egyből kellemesen elmelegedett a fenekem. Ültem ott nagy ártatlanul a meleg szappanos vízben, sírni se mertem, hogy most mi lesz, s felállni se tudtam a mosdótálból. Aztán a pékember kiemelt, levetkeztetett bugyira s ingre, a ruháimat, a vastag gyapjú holmit jó erősen kicsavarta, felterítette egy spárgára, s akkor úgy bugyison-ingesen, már úgy néztem ki mintha én is ott dolgoznék, mintha a munkaközösséghez tartoznék.
Nem bántam, ami történt, mert itt a finom kenyérillatú jó melegben annyi érdekességet láttam, s örvendtem előre, hogy ha hazakerülök, Esztit jól megszidják miattam. Kedves volt ez a pék bácsi, de milyen izmos, az erek csak úgy dagadtak a karján. Leültetett az ajtó mögötti kicsi székre, hogy ne legyek útban, s kezembe adott egy finom meleg dúcocskát egy csésze tejjel. Éreztem, hogy egyre jobban lisztködösödik a levegő, s már csak imbolygó alakokat látok, aztán ott, a forróságban szépen el is aludtam ültömben.
Anyám kiszálláson volt valahol. Apám, mikor hazajött a munkából, majdnem szétrágta Esztit, s nyomban keresésemre indult. Mikor meglátott a pékségben, bugyison, elaludva, az ajtó háta mögött, azt se tudta, hogyan türtőztesse a haragját. Székely Feri bácsi nem győzte csillapítani, ám addigra már a ruháim is megszáradtak a nagy melegben, s mehettünk haza a friss kenyérrel. De biza Eszticske is megkapta a magáét otthon az eset kapcsán.
— Ha még egyszer ilyent csináls,z Eszti, szedheted a sátorfádat s mehetsz szolgálni ahová akarsz, fiam!– Ezt a fenyegetőzést, mindig elismételték, ha történt valami hasonló eset, de Esztit mégsem küldték el soha. Gyermek volt még ő is, alig 15 éves. Ha megszidták, lehajtotta a fejét, rántott egyet a vállán, aztán többet nem küldött el. Mindig ő dirigált, ha elmentek a szülők, s zsarolt eleget a tollúseprűvel is.
Mindenesetre, a pékségi kaland dacára is egy szükséghelyzetben, a disznóvágás nagy dolgában, mikor kifogyott a tölteni való bél, ismét elküldtek koromsötétben tiszta egyedül Annóka néniékhez a felszegbe. Nem Eszti, hanem a család, közös megegyezéssel, s azzal a bátorító szöveggel, hogy nagyon ügyes vagyok, s hamar megjárom. Este 10 után is lehetett már, s a faluban el volt véve a villany, mégis elküldtek, pedig csak elsős voltam. Ma sem értem, hogy akkor hogy nem féltettek, vagy hogy nem került valaki a felnőttek közül, aki elmehetett volna helyettem, vagy azt akarták, lássam mennyire bíznak bennem, vagy a ,,szükség törvényt bont” alapon (ezt anyám szokta mondani) muszáj volt menni, vagy így akartak edzeni… vagy anyám már akkor szoktatni  akart a nehézségekkel?!.. – nem tudom.
Az elején féltem, de aztán imádkoztam az úton s megerősödtem. Pár lépésre behunytam a szememet, utána kinyitottam, s mintha már nem volt olyan nagyon sötét, mint előtte. Annóka néniék igencsak elcsodálkoztak, mikor megláttak, de nem véleményezték előttem az anyám bátorságát, csak ingatták a fejüket, és agyondicsértek, ami aztán ismét bátorságot adott hazáig, s mikor a borkán béllel beállítottam a koromsötétben éjjel tizenegykor, váltig dicsértek, végre én voltam az ügyes kislány. Aztán még egy jó darabig utána is mindenkinek elmesélték az esti utamat, úgy, hogy a lustaságom egy időre háttérbe szorult. De a szorongást s a félelmeket nem tudták kiirtani belőlem, pedig minden igyekezetükkel bátorságra neveltek.
Apám is, szándékosan küldött el többször is sötétedés után valamiért a szomszédba, vagy le a pincébe borvízért. A pincénk két lejtősen dőlt lappancsa alatt még volt egy ajtó, amit be is zártak közben. A lappancsok le voltak kátrányozva, de ha valami mással szigetelik, milyen jól lehetett volna csúszkálni rajta. Ildi így kátrányosan is megpróbált leereszkedni a háromkerekűvel, pedig meg volt mondva, hogy nem szabad a biciklivel a verandában járni, csak kint az udvaron vagy az utcában. De lett is belőle nagy baj, amikor biciklistől lefordult a pincetorkába, s futott mindenki utána nagy sikoltozva, hogy jaj a leánkának vége. A fejét betörte egy kicsit, s a lábát is jól beleütötte a pince betonsarkába. Utána alig tudott menni, s Friduska sokáig kötözgette a horzsolásait.
— Jól leköltöztél Babaka drága, jó hogy össze nem törted a csontodat, fiam – ütötte el anyám az ijedtséget, miután látta, hogy nem történt nagyobb baj. Ezzel le volt zárva a következmények érzékeny kivitelezése, Ildi pedig hetekig hordozta lábán, karján, s a homloka közepén a nyomokat. A lappancsos biciklizés előtt még egyszer leesett a konyhakredenc tetejéről is, (senki nem tudta felfogni, hogyan kerülhetett oda hároméves fejjel) az Eszti felügyelete mellett persze, amikor pont a szék karjába vágta bele az arccsontját a szeme alatt, s két hét múlva, olyan bog lett az arcára hogy Bíró doktor kezeibe került. Eszti akkor is megkapta szóban a magáét, közölték vele a szokásos szöveget, hogy ha még egyszer ez megtörténik, akkor mehet amerre a szeme lát, de anyám annak örvendett, hogy nem történt súlyosabb baj, s Ildi nem ütötte ki a szemét. Bíró doktor egy hónap múlva kioperálta a bogocskát az arcából, s lószőrrel varrta be a vágást. Ildi sokáig úgy bőcsködött, mintha arany szálat varrtak volna az arcába, a lószőr helyett. Egy jó darabig le volt ragasztva leukoplaszttal, de azt is úgy viselte mintha masnija lenne, s mikor evett, a leves mindig befolyt a kötés alá. Ilyenkor én is csúfolkodtam, hogy itatja a lovat is.

A pincelappancsok este már le voltak engedve, s a kinti villany se égett, mikor apám leküldött borvízért, de akkor már elsős voltam. Föl kellett nyitni, jöttömben meg lecsukni. Gondoltam, ha futok, s kettesével veszem a lépcsőket, hamarabb megjárom, s akkor kevesebb ideig félek. Kifutottam hát nagy szolgálatkészen, felhajtom a bal oldali lappancsot, neki az ajtónak, forgatom a kulcso,t nem nyitja, mozgatom, rángatom, nekimegyek teljes erőből, hát egyszerre csak benyílik nagy hirtelen, én meg neki a falnak. A borvizes láda balra, ki kell tapogatni, mert a kicsi lámpa sem működik. Na, végre ott az üveg, már fordulok is meg, de az ajtó becsukva. Hát ezt valaki becsukta, mégpedig úgy, hogy nem is hallottam. Elkapott a remegés, hogy most mi lesz? Drágajóistenemnehagyjel! Koromnál is koromsötétebb lett odabent, behunytam a szememet számoltam ötig, kinyitottam, ez bevált, mint az utcán, mikor elvették a villanyt. Már nem volt olyan sötét, mint előtte, s az ajtót is ki tudtam tapogatni. Aztán valahogy kijutottam, futottam fel a borvízzel, a szívem szökött ki a torkomból.
— Hol voltál fiam… lefeküdtél valahol, vagy csak ott felejtetted magad a pincében, azt hittem már ágyat vetettél magadnak odalenn – próbálta viccesen elütni az esetet anyám, de akkor már túl voltam a hidegrázáson, s iszkoltam befelé a szobába, nehogy még valamiért kiküldjenek. Ilyenkor apámmal összenéztek, s láttam, az ajtóból hogy ezt a próbát is edzésnek szánták, hogy ne féljek a sötétben.
Jércivel is azért jártam meg, mert tőle is féltem, pedig ő volt a legkedvesebb csórényakú. Amióta Eszti rendszeresen ijesztgetett a tollúseprűvel, féltem a tyúkoktól, pulykáktól, libáktól. A tollúseprűt pedig, melyet a szekrény fal felőli oldalába pászítva tartottak, úgy éreztem, mintha egy fél döglött madárka lenne oda beszorulva, akinek a fejét levágták, de a farka vége kilátszott a szekrény sarkából. A nagy szekrényt is ívben kikerültem miatta, de Eszti rendszeresen ezzel zsarolt, ha valamit el akart érni. Tudta, hogy ha kiveszi a tollúseprűt a szekrény oldalától, már lúdbőrös leszek, és bármit elérhet velem. De ha csak arra nézett is, tudtam, hogy megint ijesztgetni akar.
Anyám is tudta ezt, s idegesítette, hogy már elsőbe járok, de még mindig félek a szárnyasoktól. Ő is szándékosan küldött ki, mikor már szürkülödött, hogy tereljem be a hátsó udvaron a tyúkokat a ketrecbe. Be is tapodtak mind ügyesen, de Jérci mégis kinn maradt, a kedves kis kendermagos Jérci, mintha nem látta volna, hová ugráltak fel az előtte lévők.
— Fogd meg és tedd be! — mondta anyám szigorúan, fentről a gangról, arra gondolván, hogy kutyaharapást a szőrével kell gyógyítani, s azzal, mint aki jól végezte dolgá,t bement a házba, és meg volt győződve hogy többé nem félek a tyúkoktól sem.
Reszkettem, mikor megfogtam, szorítottam, s Jércinek is nagyon dobogott a szíve, akár az enyém. Aztán  mikor a szárnyával verdesett kettőt, el is engedtem, s legyeztem neki egyet befelé a kezemmel. Gondoltam, betapod ő is a többi után, de Jérci nem ment be, s reggelre elvitte a róka. Másnap jól megvertek érte, de nem az fájt, hanem az hogy miattam, az én hanyagságom miatt kellett meghalnia. Pár tollú maradt utána, s még sokáig nem tudtam kiheverni a tragédiát. Ahányszor benéztem a hátsó udvarba, mindig ott láttam Jércit, amint a nyaka a róka szájában van, a feje lelóg oldalra, a szemével pedig engem néz, hogy mentsem meg. Sokáig láttam így a szemét, sokáig sirattam, gyászoltam, s később is valahányszor a közelembe került egy madárka, kirázott a hideg a tollaitól. Féltem, hogy egyszer csak megdermed, s tollúseprű lesz belőle is.

1. Pusztai Péter:
   2021. június 11. 16:05

   Nem fogom elolvasni Victor Hugo vaskos Nyomorultak könyvét. Bogdán Emesét briliánsabb emlékírónak tartom. Még emlékszem Dr. Birónéra, aki nagyanyám utolsó tyúkját is elvette a baróti kórházban amit Középajtáról vitt magával a hóna alatt… PP.