Rácsok. Kemény vonalvezetésű,
feketés rácsok.
Jól látni rajtuk a meredező,
már-már arcomat, szememet
karmoló szegeket.
Meg sem próbálok áthatolni
ezen a kusza szövedéken,
amúgy is fáj minden csontom,
égnek áll karomon a nyeszlett szőr,
orromba csapódik az éjszaka
salétrom-párája.
Nem. Semmi kedvem most
újabb sebeket szerezni.
Szinte már érzem a szegek tolakodó,
nedves fém-érintését az ujjaim begyén,
melyekkel utat kellene majd
bontanom magamnak.
Pedig muszáj moccanni,
a nagy falióra elütötte már a hetet.
Nem kell félnem:
falaimra csak a ház előtti
körtefa sokujjú árnya
kúszott be, a félig nyitott
zsalu résein.