Néztem a fecskék repülését, s apám a műhelyben,
Fából faragott vonatot, s rám mosolygott szelíden.
A szabadulni vágyó lelkem anyámhoz utazott,
S a hold, családi vacsoránk illatával távozott.

Óvodám hegy alá menekült, rajztáblám a vonat,
Utcám végén csángó expressz, s vele jön az alkonyat.
Lángra kaptak az évek, pöfékelt a kormos idő,
Felszedték a síneket, s itt maradt a törmelékkő.

Galíciába ment nagyapám, s elnyelte az ugar,
Apámnak marhavagon jutott, s a híres Don-kanyar.
Brassói állomáson, egy nagy vonat békét sípolt,
Csíkszereda minket várt, somlyói búcsú átkarolt.

Pár eltévedt harmatcsepp, átsuhant a rétek fölött,
S egy nap, mint fészekből a fiókát, apám kilökött
Az állomásra, tanulj repülni fiam, s most indulj!
Egyedül utazz, bátor légy, s az ég tükrében tisztulj!

Ha talán félsz, vagy rosszul leszel, akkor ez neked szól,
Valamit zsebembe tett, s könny pergett le az arcáról.
Körülöttem idegenek jöttek-mentek, zajt csaptak,
Jegycsípő megrémült, utasok egyre gonoszabbak.

Örvénylő alagútban csillagok fénye kialszik,
Fülke sarkában sírok, nyomul a tömeg, tolakszik.
Kikapom a cetlit zsebemből, s olvasom kínomban:
„Ne félj fiam, én itt vagyok az utolsó vagonban.”

Időtlenség terében, zúgó patak volt Kolozsvár,
Szívemben pallót ácsolt, egyre tágult a láthatár.
Idő bolyhaiból, a sok látomás valóra vált,
Karácsony előtti napon, apám lelke égbe szállt.

Ülök a peronon, párhuzamos sínek mesélnek,
Útjaimon követ a varázslat, s az évek telnek.
Kopott cetlimmel, vonatok csörtetnek álmaimban,
„Ne félj fiam, én itt vagyok az utolsó vagonban.”,

(Kolozsvár, 2017. november 4.)

1. Farkas Mklós:
   2021. június 12. 15:52

   Nagyon szép gondolatokat tartalmaz ez a vers.
   Ha meg vagy győződve, hogy mindig van egy utolsó vagon, ahol ott van a biztos
   támasz, akkor könnyebb lesz „átevickélni” ezen, az akadályokkal tele világon.

2. Martin Miklós:
   2021. augusztus 22. 21:08

   A vers nagyon mélyre nyúl az érzelmek világában, nagyon magyar és nagyon erdélyi. Ezt érzi először az olvasó. A szimbólumok, a szavak, még a helységnevek megjelenése nélkül is félreérthetetlenné teszik Erdélyt. Fafaragás, hegyek, alagút… minden sorban ott van az erdélyi magyar lét… ráismerünk a holdas estére, a családi vacsora illatára… ott van az egészben a hangulat, amit az idősebb korosztályok biztos ismernek. Minden nyomorúság ellenére valami békés, időtlen állapot, egy örök nyugalom, ami minden eresztékében magyar és erdélyi. Valami csodálatos melegség árad az első sorokból. A még érintetlen otthon, a gyermeki világ áldott biztonságérzete, a családi vacsora, az apa szelíd mosolya, miközben fából vonatot farag …
   Egyszerű a tartalom, amilyennek lennie is kell, és mégis rengeteget mond, kevés eszközzel. Nagyon szomorú a tartalom, és mégis felemelő, nem a kétségbeesést sugallja, hanem éppen az ellenkezőjét. Valami ott van mindig velünk, ami vigyáz ránk, még ha nem is látjuk, de szerényen és láthatatlanul mégis velünk van, még ha csak átvitt értelemben is.
   Mert az első szakaszt követi a többi, ami ráébreszt, hogy bizony nehéz a lét, és nehéz is volt…a nagyapa emléke, akit elnyelt a háború, apja háborús élménye, amit egyetlen szóból minden magyar tudva tud: Don kanyar. Fiatal évek, amik elrepültek, s utána a nagy megpróbáltatás, idegenbe utazás, mint a mesében: elmegy a fiú szerencsét próbálni. Hamuba sült pogácsa gyanánt egy cetlit kap, és egy lopva eltörölt könnycseppet az apától. Amit végső baj esetén kell elolvasni. Ez is magyar népmesei elemnek tűnik… a legkisebb fiú csak akkor kell elővegye pl. a hollótól kapott tollat, vándorlása során, ha nagy bajba jut.
   Márpedig jut, törvényszerűen. Ha nem is háború, de nehézségek, küzdelmek. Nem kell ezt külön leírni, a vers finoman érzékelteti is, és minden olvasó tudja ezt.
   A cetli tartalma ott van már az első szakaszban is, ott is vonattal összekapcsolva jelenik meg, ami akkor még csak játékvonat. De a vonat, komorabb színekben, végigvonul az egész költeményen…csángó expressz, marhavagon, állomás, sínek, fülke, vagon, jegyszedő, utasok, peron… utazunk, menekülünk, akaratunk ellenére is visznek néha, próbáljuk a szerencsénket, és néha igen messze visz minket a vonat, vagy valami más jármű.
   És itt van a csodálatos feloldás, az utolsó szakasz: bár a szerető és hőn szeretett apa nincs többé, mert lelke az égbe szállt, itt marad a megkopott cetli, ami mindennél többet ér. Érezzük ezt mindannyian, erdélyi magyarok, még ha mi nem is kaptunk édesapánktól ilyen cetlit, de kaptunk szeretetet, ott van mögöttünk is valami, valami megtartó erő, ami nem föltétlenül szülői útravaló, védő és életre szóló áldás, de talán egy biztató hang: az erdélyi magyar lélek hangja, amiben benne van a fafaragás, a családi vacsora illata, és mindaz, amire szükségünk lehet bármiféle vonaton is utaznánk, mert EZ ott van az utolsó vagonban.