A mi utcánkban gyakori tevékenység volt a rongyozás. A sok szép színes rongy, mely a ruhák varrásából maradt meg, nagyon vonzott, mert mindig valami újat lehetett alkotni belőlük. Gyűjtögettük, aztán elcsereberéltük, rongybubákat, kis tűpárnákat, bubaruhákat varrtunk belőlük, s versenyeztünk, kinek lesz a legszebb bubája. (Így mondtuk akkor, hogy buba, mert aki babát mondott, azt affektálónak tartották).
Akkoriban varratták a ruhákat. Készruha nemigen volt a kereskedelemben, de az Ilyés Béla bácsi méteráru boltjában, a szövetkezetben sokféle vászon, szövetgöngyöleg sorakozott a polcokon.
Gere Bözsike néni, vagy Ráduly Vilmika, a Jula néni leánya varrta mindenkinek a ruhákat az utcában. Mintás vászonból készült a zsebes kötényruha, amit hétköznap viseltünk. Ünneplőnek egyszínű zsörszéből, szövetből, később szupraelásztikból varrták. Ezek melltől loknisan bővültek, vagy plisszérozottak voltak. Nyárára lengevékony zsorzsett anyagot használtak. A ruha dísze volt a kerek vagy négyszögű zsabó, amelyre kis csipkegallért is rá lehetett tűzni.
A leánykákat nem járatták nadrágban, csak télen. Nem volt bővelkedés a ruhákban, de a szükséges megvolt. Ha visszanézem a fényképeket, szinte mindenkinek szalagot fontak, masnit kötöttek a hajába, s a masni majdnem akkora volt, mint a kislányka feje. Mi is szerettünk volna olyan nagy masnit, de nekünk nem engedték meg a hosszú hajat, inkább szépen levágatták rövidre, bubisra, s anyám elől felcsavart két tincset, hogy hullámos legyen.
Mikor valamilyen jelentős esemény volt a családban, feladták a szép ruhánkat, Ildinek a kéket, nekem a fehéret, becsavarták a hajunkat elől, és odaállítottak a Friduska rózsafái elé megörökíteni a pillanatot. Szokás volt akkor Baróton, hogy a különleges eseményekre fényképészt hívtak a házhoz. Egy ilyen alkalommal készült egyik képünk, apám vállán ülve a rózsafák előtt az udvaron (térdünk bekötözve).
Amikor kinőttük a ruhákat, varrattak mást, de az alapkészlet (egy ünneplő, s egy-két viselő) mindig megvolt. Rongyosan, fosztosan nem járt senki.
Bözsike néninek sok színes rongya volt a ruhákból, s szívesen adott bármikor, ha varrogatni volt kedvünk, vagy bubázni akartunk. Akkoriban játékokat se lehetett kapni az üzletekben, babákat meg pláne nem, úgyhogy a legtöbb játék házilag készült, s nem csak rongyokból, hanem mindenféle maradék anyagból.
A Komsáék asztalos műhelyében maradt fadarabokból s forgácsokból is tudtunk bababútort összeeszkábálni, de az ilyesmit inkább a szülők gyártották nekünk. Babákat csak nagy városokban árultak. Nekünk a brassói rokonok ajándékoztak két alvóbubát, (egy barna szeműt nekem, egy kék szeműt Ildinek), ami abban az időben olyan szenzációnak számított, hogy csudájára jártak az utcában, mert akkor még senkinek se volt alvóbubája. Ha lefektetted, behunyta, ha felállítottad, kinyitotta a szemét. Ezek a bubák csúnyák voltak, az üzletben csórén árulták őket, s Bözsike néni kellett felöltöztesse szép ruhákba, hogy valahogy kinézzenek, de még így is elég idétlenek voltak. Görbe lábúak, kopaszok, dülledt szeműek, és alvók természetesen, s ez volt bennük a pláne. A fejükre mázolt (valamilyen) zománcos festék is lekopott, ha víz került rájuk. Nem szerettük őket, nevet se adtunk nekik, de dicsekedtünk velük az utcában, s nagy kegy volt, ha valamelyiknek odaadtuk, hogy egy kicsit pillogtassa.
Ildit nagyon foglalkoztatta, hogy miképpen működik ez a pillogtatás. Többször is javasolta nekem, hogy egyszer egy megfelelő pillanatban, az egyiknek szedjük ki vagy nyomjuk be a szemeit, s nézzük meg, hogy mitől mozognak, aztán tegyük vissza úgy, hogy szüleink ne vegyék észre, s ne kapjunk érte. Persze én, a gyáva kukac mindig lebeszéltem az ilyen szélsőséges és bátor terveiről, de valójában én is kíváncsi voltam a pillogtató szerkezetre. Aztán Ildi elintézte őket szépen, megtalálta ügyesen a megfelelő alkalmat, mikor anyánk, aki nagyon szeretett kötni, horgolni, s gyönyörű dolgokat csinált, egy fáradt munkanap után leült kötögetni, s úgy tekerte a símanádlit, mintha gép lenne. Olyankor hallgatni kellett, odaülni melléje, és hallgatni, mert olyankor mintha a lelke kivándorolt volna belőle, nem hallotta meg, ha kérdeztünk valamit. ,, Babaka drága” a jószolga, odakucorodott melléje, s egy felém küldött huncut vigyorral, a kék szemű bubáját úgy tartotta, hogy anyámnak kötés közben hol a kötőtűjét, hol a könyökét botlasztotta vele. Akkor én már láttam a végkifejletet, de anyám nem vette észre az intenciót, kötött nagy sebességgel, s kétszer ösztönösen tovább is húzódott az ágyon. Ildi pedig húzódott utána, s addig nyomta a kék szeműt a kötőtű végéhez, míg egyszer csak anyám kikapta a kezéből a babát, s úgy behajította a szoba sarkába, hogy a feje kettévált, s a szeme kifordult. Mind a kettő egyszerre. ,,Babaka drága” rögtön odafutott, s konstatálta a pillogtatás technológiáját, hogy a meredt szemek egy olyan drótra voltak felhúzva s a fejének két oldalához rögzítve, amelyet egy rugó mozgatott. Na, végre megvolt a magyarázat a pillogtatásra, de én nem akartam részt venni a felfedezésben, inkább meghúzódtam az ágy túloldalán, mint egy kicsi kutya.
Anyám akkor ocsúdott fel a kötésből. Ahogy felpillantott, s meglátta a sarokban a széthasadt fejű kék szeműt, felfutott a szemöldöke a méregtől, s a csodálkozástól. Ennyi rafinériát azért nem nézett ki a drága babakájából ő sem. Rögtön rájött a turpisságra, egy szót sem szólt, de mérgében Ildit ott helyben jól megráncigálta, s így akkor én is megúsztam a porcióját, amit rendszerint nekem osztottak ki a hirtelen felindulásban. Utána aztán hiába próbálták összeeszkábálni a buba fejét, nem sikerült. Ildi persze, hogy teljes legyen az összhang a bubák terén, s béke és egyenlőség a családban, az enyémet is, a barnaszeműt egyszer csak egészen véletlenül úgy leejtette a gangról, hogy az is a másik sorsára jutott. Aztán utána már nem volt amivel bőcsködni az utcának, s nekiálltunk rongybubákat csinálni..
Egy rongyos zsák akkor aranybánya volt nekünk, de már az is nagy élménynek számított, ha kiboríthattuk a sok színes rongyot egy másik zsákra a Bözsikéék nyári konyhájában, s megengedték, hogy kedvünkre válogassunk, tervezgessünk a színekből.

A rongybubázásban, az volt a legérdekesebb, hogy mi magunk gyártottuk, és sokszor órákig elmatattunk vele. Mikor összegyűlt a sok színes rongy, szépen elosztottuk s nekifogtunk a munkának. Két, kereszt alakban összekötözött pálcikára épült a baba, úgy, hogy vattával, vagy fűrészporral kitömtünk egy fejnek valót, egyszínű anyagból, lehetőleg valamilyen drappból vagy enyhe rózsaszínből, hogy arcra hasonlítson a bőrhöz. Berajzoltuk orral, szájjal, szemmel, aztán, rátekertük egy cérnával a kereszt felső felére, majd testet, lábat tömtünk nekik. Szép színes ruhákat is varrtunk rájuk. Ezeket szerettük is, mert mi csináltuk, s ha meguntuk, össze is lehetett csereberélni. Ha nem volt rongy, a kukorica is megtette. A hajából babahajat, a csuhéból testet csináltunk, de sok érdekes tárgyat is lehetett kivitelezni belőle.
A legjobb bubázás mindig Gere Katikáéknál volt, mert náluk többet szabadott, mint nálunk a szigorú rendben. A fásszínükben berendeztük a házunkat mindenféle kiszolgált bútorfölösleggel. Szék, asztal, ágy is volt, oda bevihettük az ebédünket is, ha úgy tetszett, de színdarabozni és titkos eseményeket mesélni is jó volt ez a külön lakosztályunk, melynek bejáratát egy frissen mosott rongyszőnyeggel zártuk el, hogy a kisebbek ne kapjanak oda. András testvérem is velünk volt már akkor, folyton ott kotnyeleskedett a nagyok társaságában, s mindenáron be akart jönni ő is a fásszínbe.
– Ne mit hoztam nektek, híres könyvet hoztam, eresszetek be engem is, nektek adom cserébe a Friduska bibliáját – mondta. De erre már elkapott minket is a kíváncsiság, s beengedtük, mert a házban a könyvekhez gyermeknek hozzányúlni nem szabadott. Friduska református énekeskönyve volt a kezében, s ügyesen vissza kellett lopjuk a polcra, nehogy észrevegye, hogy hiányzik. András testvérem nem volt éppen a csendes gyermekek közül való, négyévesen is mindig a nagyokkal akart játszani, s mindig protestált, ha nem vettük be a színdarabozásba. Ilyenkor felvette Friduska valamelyik ünnepi ruháját, s kiállított vele az utcába vagy a hátsó színbe.
– Na, mondjuk én leszek a pap, bevesztek-e na? – s úgy erőszakoskodott , hogy muszáj volt bevenni. Friduska is csak kacagni tudott mikor meglátta rajta a méregzöld csipkegalléros templombajáró ruháját.
Bözsike néni kedves, mosolygós kövér asszony, sose kiabált, még akkor se, ha szidott valakit, csak olyankor kicsit mérgesebben s gyorsabban mondott, de ha jók voltunk, s odafigyeltünk, azt is megengedte, hogy varrjunk egy csíkot a varrógépével. Nagyon jó érzés volt lábbal hajtani a gépet, csak oda kellett figyelni a felső kis kerékre, amíg beindult és együttműködött a lábpedállal, aztán arra, hogy egyenes vonalban haladj a varrással. Mikor elkészültek a bubák s már meguntuk a rongyozást, kifelé kandikáltunk az udvarra. Ilyenkor kaptunk egy-egy szelet szilvaízes kenyeret, s mehettünk a dolgunkra. A rongybubákat tartogattuk még egy pár hétig, játszottunk velük, megkereszteltük, aztán elcsereberéltük, vagy elbontottuk, vagy csináltunk másokat helyettük.
A varrógép lábpedálja viszont annyira vonzott, hogy máskor is bementünk lábitózni, amikor nem voltak otthon a felnőttek, s a pedálra azt mondtuk, hogy zeneszerszám. Ilyenkor nem varrtunk, csak a pedált hajtottuk zenére. A marosvásárhelyi rádióban szinte mindennap, ugyanabban a délelőtti órában közvetítették a hatvanas évek kedvenc slágerét, a Quantanamérat, amit kívülről tudtunk. Házi szerszámokból zenekart csináltunk, és ki mit tudott, rázott, ütött, kongatott, vagy lábitózott a varrógépen, úgyhogy egész kellemesen lekísértük a számot.
A szobájukban sok érdekes tárgy volt a varrógépen kívül. A fekete bútor vitrinjében a díszek mind üvegből voltak. Egy pár színes, fonott fülű üvegkosárka, és aranyozott szélű gyönyörű poharak. Olyanokat az üzletben nem is lehetett kapni, de az egyik rokonuk az üveggyárban dolgozott Medgyesen, s onnan hozta ajándékba nekik. Két csillogó, és különböző színű átlátszó üveghaluk is volt, amiket nagyon kívántam akkor. Egyik zöldes, a másik kékes árnyalatú. Ha nekünk egy ilyen halunk lett volna, sok mindent elképzeltem volna vele kapcsolatban, nem is tudom, mire lettem volna képes érte. Szóval, ilyen kellemes és mesebeli környezetben, mi is kellemes hangokat hoztunk össze a Quantanamérára, s nagyon össze tudtunk dolgozni így házilag egy páran. Aztán más számokat is lekísértünk, improvizáltunk, mikor alkalom adódott (s a Gere szülők sem voltak éppen otthon), rendszeresen zenéltünk a rögtönzött szerszámokkal, táncoltunk, buliztunk, viseltük magunkat kedvünkre.

1. Tomos Hajnal:
   2021. június 12. 03:45

   Ezek olyan „egyszuszra”-történetek. Alig várom a következőt !

2. Skandikamera:
   2021. június 12. 05:20

   – Örök harag! Add vissza a babarongyomat! (Szomszéd kislányok, ötvenes évek.)

   :-)

3. bogdán emese:
   2021. június 12. 20:53

   Skandikamera, egy zsák rongy nekünk olyan volt mint egy aranybánya. hetekre lehetőséget jelentett hogy új színeket hozzunk össze s csináljunk valami újat is.