(Beszélgetés B. Tomos Hajnal költővel legújabb verseskönyve kapcsán)

Mindenből magamat
látom visszaköszönni-
fürge szálak futnak szerte,
mint követhetetlen egerek
s kötnek a most-történések arcaihoz.
Hajléktalanok fáradt mosolyával
térek nyugovóra késő éjjel
s csontjaimban rég-halottak
léptei fájnak.
Miért kell cipelnem
öreg levelek kiszikkadt bőrét,
elárvult kisállatok
vakon kutató félelmét,
miért ez az őrült hasonlóság
minden-mindenki bűnéhez,
ki kötötte arcom
minden szál végéhez
és miért csak úgy védekezhetek,
hogy mindig magamat büntetem ? (Arcaim)

B. Tomos Hajnal A mi időnkben című (Pastel Kiadó, Brassó, 2020) verseskötete sorban a tizenötödik. A csángó magyar költőről, újságíróról és tanárról a Lenolaj kulturális online műhely azt írja, hogy „különleges és értékes verseket, hangulatos rövid prózákat ír, figyelemre méltó fotóival pedig szintén több internetes kulturális magazin oldalán is találkozhatunk.” És nyomban hozzátehetjük, határainkon innen és túl is, hiszen számtalan irodalmi publikációban van jelen alkotásaival, leggyakrabban talán a Káfé főnix irodalmi és fotóművészeti lap oldalán.
Versei, riportjai 1993-tól jelentek meg a Brassói Lapokban, amelynek 1995-ig állandó munkatársa volt, 1995 és 2001 között pedig a Romániai Magyar Szó tudósítója volt. Jelenleg a Káfé Főnix irodalmi és fotóművészeti portál, a Lenolaj kulturális online műhely, a Hetedhéthatár Magazin, az Art’húr Irodalmi Kávéház, A Hetedik, az Arnolfini Kantin, a Terebess portál, a Litera-Túra irodalmi és művészeti magazin, az Újvárad, a Helyőrség és még jó néhány internetes oldal közli alkotásait . A papíralapú közlemények közül a Brassói Lapok, a Várad, a Székelyföld, a kanadai Kalejdoszkóp, az Aranypor és a Székely Hírmondó publikálta alkotásait. Számos verse jelent meg a Magyarul Bábelben c. irodalmi antológiában angol, olasz, román és szerb fordításban. Néhány versét Márk Attila zenésítette meg, ezek az előadóművésznek A második kérdés és a Reflexiók c. hangkazettáin is szerepelnek. Versei a Fagyöngy (Székelyudvarhely 1994), a Cseke Gábor szerkesztette Erdélyi és csángó költők (Brassó, 2007), a 101 vers Brassóról (Kolozsvár, 2008), a Hangok és harangok (Pécs, 2017), a Kigondolt kabát (Pécs, 2020) a Szóhalászok (Pécs,2020), az Angyalhangok (Pécs 2020), és a Valami tavasz (Pécs 2021) c. antológiákban is szerepelnek. Jelenleg az Art’húr Gondola internetes portál „Jegyzet a napról” című rovatát szerkeszti.
Különösen érdekes és egyedi hangú verseket válogattak bele A mi időnkben c. könyvébe. Nászta Katalin a kötet előszavában azt írja egy helyütt: „A költő-embert próbáljuk feltérképezni kötete nyomán, hadd lássuk, ki is van a versek mögött?” – S mennyi belőle ő, és mennyi a világ, hol kezdődik a vers, hol ér véget az, amit továbbgondolunk… -tennénk hozzá rögtön, hiszen az olvasó roppant kíváncsi tud lenni. Így az örök múzsát tetten érve, a szépen és dallamosan csengő versek olvastán, hadd gondoljuk tovább a költő által felvetett dilemmát: „Lehet, a kor hozza az oltárokat…”
Alábbi kérdéseinket azzal a céllal tettük fel a költőnek, hogy megtudakoljuk e versvilág születésének előzményeit, pontosabban melyek voltak azok a hétköznapi és lírai tapasztalatok, melyek ezeket az alkotásokat megalapozták.

1. Nemrég megjelent, A mi időnkben c. verses könyved előszavában Nászta Katalin azt írja e kötetedről, hogy az élet legalapvetőbb kérdéseivel birkózol benne. Valóban olyan megrendüléssel írsz meg egy-egy verset, akkor is, ha ez némi játékossággal társul? Az író- ember, a költő kiváltképpen, olykor nagy szenvedések árán hozza létre művét. Nálad, hogy van ez?

-Szerintem minden válasz-reakció az ember alapvető beállítottságától függ. Van aki az élet drámai fordulatait is játékosan kezeli, ami nem jelenti azt, hogy nem éli át őket teljes mélységükben. Azonban egy ilyen hozzálláshoz jó adag optimizmus, sőt jóhiszeműség kell: bízni abban, hogy minden árnynak van egy naposabb fele is, és dolgozni, rengeteget dolgozni, hogy a történések lényegét megértsük és annak függvényében tehessünk valamit az emberiség előmeneteléért. Ami a művek „létrehozását” illeti, nem mondhatnám, hogy különösképpen megszenvedek értük, sőt vannak verseim, melyek a perc benyomása alatt, úgyszólván spontánul keletkeznek. De mindük alapja az évek, évtizedek során „beérett” tapasztalat, a sikerek épp úgy mint a kudarcok és megaláztatások. Hiszen –el kell itt mondanom- hogy költőként elég későn hallattam hangomat, nem mondanivaló vagy indíttatás híján, hanem a rendszerváltozás előtti időszak lehetetlen követelményei miatt. A tizenhárom éves koromban leközölt első versem után, hosszú hallgatás következett be, mivel fokozatosan rá kellett jönnöm, hogy az akkor megkövetelt behódoló, a párt és kormány előljáróinak hajbókoló „költői” produktumok megírására teljesen képtelen vagyok.

2. Szinte tabuk nélkül mutatod meg verseidben legbensőbb éned, úgy is mondhatnám, hogy az olvasó szeme láttára fejted meg magadat. Lepörgött életed tapasztalatait feszegeted, vagy a környezetedben fellelhető viselkedésmintákat boncolgatod.

-Költőnek csak úgy érdemes lenni, ha őszintén vallunk magunkról és a környezetünk visszásságairól, még akkor is, ha ezért, -képletesen szólva- csontig, velőig kell vetkőzni vagy vetkőztetni az épp történő valóságot. A 46 évig cenzúrázott, politikailag kiszabott mederben csordogáló irodalmi élet után, ennek a költői-írói „szabadszájúságnak” adott zöld sávot a kilecvenes évek elején az ős-Előretolt Helyőrség : levetkőzni a berögzött manírokat, szabadon kimondani a bőrünket érintő valóságot, ha az mégoly kellemetlen vagy polgárt pukkasztó is. Nos, bár a versbeszéd és közlési forma szempontjából nem követtem ezt az irányvonalat, az alkotás lényegének én is az érzelmeim, nézeteim, véleményem legőszintébb leképezését tekintettem-tekintem.

3. A való élethez tartoznak a misztériumok, otthonról hozott népi ihletésű, illetve a néprajzi hagyományokhoz közel álló gondolatvilág vonzotta be szövegeidbe a nagy kérdéseket, vagy az egyre gyorsuló világunk tágabb eszmeiségének tanújaként éled meg ezeket?

-Inkább úgy fogalmaznék, hogy a dolgok magát kínáló összehasonlítása az, ami a „nagy kérdéseket”, hellyel-közzel azok megválaszolási kényszerét bevonzotta költeményeimbe. A kilencvenes években egy kötetnyi interjút–nevezzük inkább feljegyzett beszélgetésnek- készítettem a négyfalusi idős emberekkel, akik még emlékeztek a második világégés, a fogolyélet, az államosítás, kollektivizálás és a régi közösségi élet átélt, megszenvedett tapasztalataira. Nos, lényegében ezek a beszélgetések világítottak rá arra a létformára, eszmeiségre melyben őseim éltek és melyből mint kései ”csemete” én is származom. Könyvírásra vetemedő embernek ismernie kell úgy saját vérvonalának, mint közvetlen környezetének történetét, egyébként nem tudná reálisan felmérni, értékelni a jelen eseményeit és azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy saját identitását sem.

4. Mely költők, írók, nagy gondolkodó állnak közel hozzád úgy, hogy akár tanítómestereidnek, esetleg alkotói útmutatóidnak is tartod őket.

– Tanítómestereket úgyszólván nem engedtem meg magamnak, abból az egyszerű meggondolásból, hogy ne kerüljek befolyásuk alá, ne próbáljam nézeteiket, stílusukat az én alkotásaimba „átlopni”. De persze vannak nagy gondolkodók, zseniális költők akikre felnézek, csodálom tehetségüket. Elsők közt József Attilát említeném. Valahányszor újraolvasom verseit, mindig csodálattal tölt el őszintesége, egyedi versbeszéde, utolérhetetlen költői zsenialitása. De nagyra értékelem Lackfi János, Nagy László, Pilinszky János, Parti Nagy Lajos, Szabó T. Anna, Fodor Ákos és még jó néhány kortárs alkotó költészetét is.

5. Hit, istenkeresés, szerelem, az ember szerepe a világban, helye a mindennapokban…. nehéz elfogadnia mindezek egyvelegét a benned élő költőnek? Mit gondolsz, mi teszi emberré a költőt s költővé az embert ebben az életben?

– A két fogalom szerintem egymást feltételezi, de én az Embernek –így, nagybetűsen- adnék elsőbbséget, hiszen csak belőle nőhet ki az igazi alkotó. Az elkötelezett költő, talán nem is venne tollat a kezébe, ha már nyiladozó értelemmel nem keresett volna magyarázatot az emberiség örökös dilemmáira, ha nem érezte volna át az elhagyottak, betegek, elesettek keserveit, nem próbált volna szóval-tettel segíteni a legapróbb bajbajutott lényen is. Azonban a költővé válásnak csak alapja az empátia, a problémák tisztánlátása, az építő tenniakarás vágya. Ahhoz, hogy megszólíthassa az olvasót és igazán figyelemreméltót, gondolkodásába-életvitelébe beépíthető üzenetet adhasson át neki, talán egy életnyi „körmölgetés” sem elegendő. Sok példa van arra, hogy zseniális költőket, csak a kései utókor tudott megérteni és kellően értékelni.

6. Régóta vagy otthon a romániai magyar irodalomban. Régóta közölsz, hozzák verseid, egyéb írásaid hazai és külföldi folyóiratok. Látsz-e valami törést mondjuk a 90-es évek előtti irodalom és a mai között?

– Meglátásom szerint, nem törés, hanem új irodalmi szemlélet, irányválasztás következett be a 90-es években. Az internet kínálta, jószerével korlátlan megjelenési lehetőségek éppoly jótékonyak voltak az irodalom pástján, mint amilyen burjánzóan károsak. Lassan kihaltak a K.Jakab Antal-, és Szőcs István–szabású irodalomkritikusok és nem lépett helyükbe senki. De ekkorra már oda ragadtatta el magát a gombamódra elszaporodott irodalmi termés, hogy nem is volt rájuk (vagy legalábbis nem az ő munkastílusukra) igazán szükség. Igy aztán az irodalmi folyóiratokban, napi-és hetilapokban vagy az internetes portálokon megjelent alkotásokat csupán az olvasó ízlése szelektálta és szelektálja mai napig. Magyarán szólva: minden „irodalomfogyasztó” azt a költőt olvassa, vásárolja meg könyveit, akiről úgy érzi, hogy személy szerint őt szólítja meg és a neki tetsző nyelven „beszél”. Mégis –valami iratlan kritériumok alapján- elég jól elkülönülnek az egyes szerzői „kasztok”. Vannak profik, akik tolla alól azért nem mindig kerül ki „díjazható” alkotás, vannak amatőrök, akik nem ritkán értékben lekörözik a profikat és vannak dilettánsok, akik nagy szorgalommal ontják a „szebbnél szebb” irományokat, melyek azonban nem minősülnek verseknek.

7. Beszélj kérlek munkáidról, terveidről, melyeket a közeljövőben még meg szeretnél valósítani. Költőként mit üzensz a mai, illetve a jövő nemzedék olvasóinak?

– A lassan már másfél éve „tomboló” járvány engem is eltántorított a hosszútávú tervek szövögetésétől. Most, mikor nagyon sok családban betegség, sőt haláleset is előfordult, munkahelyüket, biztos jövedelmüket veszítették el az emberek, enyhén szólva megcsappant az irodalmi kiadványok iránti érdeklődés, verses könyvet vásárolni már-már luxusnak számít. Még a megrögzött verskedvelő is, nagyjából megelégszik az internetes portálok és a közösségi oldalak-kínálta olvasnivalóval. Így aztán – bár friss anyagom bőven lenne – újabb kötet kiadására egyelőre nem vállakozhatok. Hálás lennék a sorsnak és a brassói művelődés-szervezőknek, ha idén sikerülne bemutatni –lehetőleg közönség előtt- a nemrég megjelent és általad is említett, „A mi időnkben” című verseskönyvemet.
A jelenkor olvasójának pedig azt üzenem, ne hanyagolja az értelem és lélek táplálékát sem, mert a versek mögötti alkotóban olyan támaszra, tanácsadóra találhat, aki segít neki átvészelni az élet megpróbáltatásait és erőt adhat a továbblépéshez. Ne feledjen könyvet adni gyermeke kezébe, rákapatni őt az olvasás szenvedélyére, hogy idejében kinyíljon elméje és felnőttként ne legyen irányítható bábu az ügyeskedők kezében.

Forrás: Brassói Lapok – HÉTFALU melléklet, 2021. június 10.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ