Félig-meddig az utcabandához tartoztak a Komsa gyerekek is, de mivel ők nagyobbak voltak pár évvel, nem igen bratyiztak velünk. Gyöngyi, Magdi, egy jó fejjel, s két-három évvel, Álmos és Karcsi, az ikrek, már néggyel. Mindenki tudta róluk, hogy lángeszűek, s a legjobbak az egész iskolában a felső osztályosok között, de emellett az otthoni műhelyben is segíteniük kellett.
Komsáék harmadik szomszédként lennebb laktak a főúton, de az életük minden zajló pillanatáról tudtunk, mert a hátsó udvarukon üzemeltett asztalos műhely gépeinek zakatolása miatt olyan hangosak voltak, hogy minden szavuk jól behallatszott hozzánk. Pont az udvaron voltam, mikor Ida néni hangja betrombitálta őket.
— Gyöngyi, Magdus, gyertek melltartót próbálni! — harsogta a lányoknak, s erre én is felfigyeltem. Melltartót addig csak anyámon láttam. Neki jó nagy mellei voltak, s Bözsike néninek is, aki mindig igazította, lökdöste fel egyik keze fejével, ha kötött, vagy horgolt valamit. Kíváncsi voltam, hogy Magdusnak s Gyöngyinek, mekkora lehet a melle, hogy az anyjuk már varrja nekik a melltartót. Belestem a szomszéd kerítésen, megvártam, míg felszaladnak a lépcsőn a házba, aztán mintha csak úgy betévedtem volna, besomfordáltam hozzuk melltartót s melleket nézni.

Gyolcsból varrta a melltartót az édesanyjuk, egy kis csipke szegéllyel, s ők szerre próbálgatták, kinek lesz jó. Mindkettőjüknek egyformán ki volt szökve a melle, de a melltartó csak Magdust érte be. Irigyeltem egy kicsit őket, s magamat vizsgálgatva azon sajnálkoztam, hogy nekem talán sohase lesz ilyen szép, csipkés melltartóm.
A Komsák Baróton a legjobb asztalosok voltak. Álmos bácsi és testvére, Lajos, legalábbis mi így tudtuk. Gyönyörű bútorokat készítettek. A szobabútorokat lefurnérozták, a konyhagarnitúrát lefestették fehérre, krémszínűre, halványzöldre, vagy szürkére. Mindig festékszag volt az udvarukon, amit a kerten keresztül is éreztünk.
Koporsókat is csináltak, melyeket a műhely mögött tartottak gyalult forgáccsal a belsejükben, s melyek mikor náluk bújócskáztunk, legbiztosabb búvóhelynek bizonyultak, csak bátorság kellett belefeküdni a forgácsba. Kicsi unokatestvérük, Komsa Öcsik,e a nőtlen fiatalember, aki Zsuzsa testvérével egy házzal lennebb lakott, mindig a legjobb helyeket tudta az udvaron, de csak annak árulta el, akit kedvelt. Katikával szeretett elbújni, de olyan is volt, hogy csak őt nyomta a koporsóba, a forgácsok közé. Amikor egyszer a frissen festett konyhakredenc ruhás részébe bújtak, s az ajtó beragadt, alig tudtuk kiszedni onnan, úgy tikkadoztak a levegő hiányában, mint az Ilonka néni pipéi a faepertől.
A melltartót kisorsolták Magdusnak, akinek akkor hozzánk képest olyan szép karcsú teste volt, s olyan szépen állt neki a kis csipkével, hogy lelki szemeimmel ráképzeltem a brassói nippeken látott hercegi ruhákat is. Már indultam volna hazafelé, mert már közeledett az ebéd idő, s ilyenkor nem illik szomszédászni, de Ida néni visszafordított.
— Maradj te is ebédre, Mesike!– invitált meg erős, de kedves, dallamos hangján, s az almástészta illata is párolgott már a lerből. Persze, otthonról el kellett kérezkedni, de ilyenkor el is engedtek. Alkalomadtán meg nálunk volt a kinálmáció.
Komsáék mindig pontos időben ettek, s ilyenkor a mester előjött a műhelyéből, lehúzta a cipőjét, és a nagyszobában, Ida néni szépen megterített asztalához ült az asztalfőre. Kellemesen hűvös volt a dög melegben ez a nagy szoba, szépen berendezve saját készítésű bútorral. A kék papírral sötétített ablakok előtt hosszú neccelt függöny lógott, s jól kijött a mintája a kék háttérrel. Ida néni finom húslevest főzött vékony házi laskával, csípős paprikát is tett kis tányérba melléje, utána jött a sóbafőtt almamártással, pityókapirével, s a végén az almástészta. Nagyon forró volt a leves, csak szürcsölni lehetett kicsidenként, de Álmos bácsi még a csípős paprikával is tetőzte, s a kettő hatásától kipirult, nagy sóhajtások között törölgette az izzadtságot az arcáról.
Ahogy ott ettünk, egyszer csak olyan irdatlan bűz öntötte el a szobát, hogy elmondani nem lehet. Valamilyen hasonlót éreztem többször is a Bözsikéék kertje végében, a fosóka szilvafák körül, de az nem volt ennyire rossz. Mondtam is akkor, hogy döglött macska lehet ott a kert tövében.
Felnéztem a forró levesből, de az arcokon semmi változás nem mutatkozott, csak a mester izzadt nagyon, s gyöngyözött az arca. Ez lábszag gondoltam, s lepillantottam az asztal alá. Mikor megláttam, hogy mindenki mezítláb van, nem tudtam tovább kanalazni. Le-lesandítottam az asztal alá a lábakra, s gondoltam, bárcsak egyikük se húzta volna le a cipőjét. Senkinek sem tűnt fel a szörnyű bűz, csak nekem, ők már megszokták, gondoltam s hányingerem támadt, de restelltem hazamenni, nem illett volna az asztaltól felállni. Hiába kínáltak, enni már nem tudtam, csak bámultam, hogy ők milyen jóízűen szürcsölik a finom húslevest. Nehezen bírtam ki az ebédet, az almás tésztáról is lemondtam, s alig vártam, hogy Álmos bácsi visszamenjen a műhelyébe, hogy én is hazafuthassak. Latolgattam is magamban a kifogást, hogy minél hamarabb kijussak onnan.
A mester észrevehette fanyalgásomat, láthatta az arcomon, hogy utálkozom, sejthette is, hogy az irdatlan bűz zavart, ebéd után hátra invitált a műhelybe, hogy megmutasson egy kicsi széket, amit épp akkor állítottak össze. Fanyalogva ámbolyogtam hátra utána az udvaron, s ahogy haladtunk, a bűz is erősödött, én meg egyre jobban szédültem, de mikor beléptem a műhelybe, úgy megcsapott, hogy majdnem elájultam. Az egyik kisebb helyiségből jött a förtelem, ahol üstben főzték az enyvet.
— Nézd meg, Mesike, ezzel ragasztjuk össze a bútorok darabjait. mondta mosolyogva Álmos bácsi, és rámutatott az enyvre, de akkor már nagyon környékezett a hányinger.
—Kezicsókolom, haza kell menjek — iszkoltam kifelé, s a kicsi szék sem érdekelt. Szóval az enyv volt ilyen szörnyű szagú, nem a lábak, taglaltam hazafelé menet, s orromból jó ideig nem akart távozni a bűz. Rájöttem, hogy a Bözsikéék kertje lábjánál, a fosóka szilvafák mellett, nincs is döglött macska, csak az enyv szaga érződött ott is, mikor főzték a műhelyben. Hazafele menet elgondolkoztam, hogy mi mindent meg lehet szokni, még ezt az enyvszagot is, de hogy én, erre sose lennék képes. Ha valaki asztalos mesterségből keresi a kenyerét, ilyen bűzben kell dolgozzon, és egyék is mikor fő az enyv, gondoltam részvéttel, de ők már ezt is megszokták mint a festék szagot, s a sok szép bútor, a jó anyagiak, kárpótolták ezért. Utólag végiggondoltam, milyen jó, hogy visszafogtam magam, s nem húzogattam az orromat, ahogy szoktam, nem adtam hangot az undoromnak, s nem sértettem meg a háziakat, de az Ida néni húslevesét, s a sóbafőttet, a finom almástésztával utána, fájlaltam erősen.
A Komsa név Baróton védjegy volt a minőségre, s a bútorok, melyek kikerültek a műhelyükből, mind megállták a helyüket Erdővidéken. Bendel Jani bácsi s a műhelyükben dolgozó asztalosok, igényes munkájukkal nagyban hozzájárultak ehhez. Néha mikor eszembe jutnak a baróti emlékek, s felidéződnek a jószomszédok, Álmos bácsi alakját ott látom a műhelye bejáratánál, a lépcsőn állva, egy kicsi szék mellett mosolyogva.