Igen, ezt felismerem:
a kert melyben nagyanyám
kardvirágokat nevelt
(ez lenne a gyermekkor)
itt meg a gyapjúnadrágom,
jégcsapok csüngnek róla,
én meg szipogok kipirulva-
aztán az új fehér cipőm,
melynek letörött a sarka
az oltárhoz vezető márványlépcsőn
és érzem még mindig
hátamon az átizzadt hálóinget,
a vizet és vért,
ahogy szétfolyik alattam,
s torkomban az apró,
felszabadult sikkantást
(persze, ez már később volt)
aztán csupa egymásra dobált
porcelántál, bútorok nyoma a padlón,
részeg szitok és ajtócsapkodás –

ismét később, már csak a csend,
falat bámuló, elnyílt ajkú csend
(a tegnapi délután)
nem vagyok öreg
mégis ez most megrohan,
a nyári domb képe
akárha madártávlatból,
mikor vártam lenge kartonruhában
a beígért esőfelhőket
s akkor mi van?
mi lesz velem, utánam
ezzel a megsárgult gyűjteménnyel?