Így is nevezhetnénk a vállalkozását, melybe akkor fogott bele igazán mikor ott hagytuk egyedül, s elköltöztünk mi is anyám után a Hargitára, majd Csíkszeredába, abban a reményben, hogy ott majd az új környezetben békésebb lesz a családi élet. Mindenki sajnálta akkor, hogy támasz nélkül maradt szegény, s hogy szerényke nyugdíjából hogy fog megélni, de nagyanyám nem keseredett el. A háza felét kiadta, kenyeret sütött sokszor az utcabeliekkel közösen, iskolás leánykákat fogadott a közeli falvakból kovártélyba, akik behozták a jó falusi élelmiszereket neki, de emellett jól nevelt kedves leányok voltak, jól is tanultak, s még segítettek is. Közben Ágnes néni gondozására is felkérte a lánya Sisike, aki testvéreivel együtt Magyarországon lakott.
Ágnes néni hosszú időn át Barót elismert magyar tanárnője volt, nemzedékeket nevelt ki, nagyanyámat és apámat is tanította, ám kilencven éves korára állapota megromlott, Alzheimer betegsége elhatalmasodott rajta, és ápolásra szorult. Sokszor elfelejtette a szomszédok neveit, vagy összetévesztette őket, de nagyanyám mindig közel volt a lelkéhez és kimagyarázta a helyzeteket. Olyan is megtörtént, hogy lányát, Sisit, nem ismerte meg mikor látogatóba jött, s megkérdezte, hogy kit keres. Fridát meg úgy mutatta be neki, mintha a lánya lenne.
Amíg tartott az iskola, Baróton gondozta, átvitte az ebédjét, vacsoráját, kitakarította a házát, átjárt hozzá aludni, vagy áthozta a kovártélyos leányaihoz egy kis kikapcsolódásra. Ágnes néni olyan volt, mint egy mosolygós ráncos nagy baba, s ha vastag szemüvegén keresztül rád nézett szemei olyan nagyok voltak, mintha nem is ehhez a világhoz tartozna. Mondta a régivilági szalon vicceit, s nagyokat kacagott rajta. Legtöbbször ki is lépett a jelenből, emlegette tanár kollégáit, s dicsérte múltbeli tanítványait. Szavalóversenyekre készítette őket, színdarabokat tanított be, s ezeket úgy mesélte a Friduska bentlakóinak, mintha most is magyarvilág lenne.
–Elnézést leányok, sietnem kell, Ráduly Dénes már ott áll az országzászlónál. Fontos hogy ott legyek a háta mögött, mikor a szózatot szavalja– mondta, azzal vette a sétabotját s kicsoszogott a házból. Ahogy a kapun kívül ért, jött vissza hogy a ház kulcsát ott felejtette, de akkor már ismét a jelenben volt, se Dénesről, se más ünnepi eseményről nem tett említést, pedig a leányok szívesen hallgatták volna a meséit a magyarvilági rendezvényeiről, melyek meghatározták az akkori Barót kulturális életét.
A vakációkban mikor a leányok hazamentek, Friduska kiutazott vele Budapestre, és egy hónapig ott volt a családdal. Vezette ott is a háztartást, sütötte a finom tésztáit, gondozta Ágnes nénit, s a pestiek oda voltak, úgy szerették, mint családtagot. Haza térésekor, felpakolták minden jóval, s hozta nekünk is a szép ruhákat, bizsukat, színes harisnyabugyikat, melyek nagyon divatba jöttek akkor.
A házát ilyenkor Bodosi Irén unokatestvérére bízta, aki a kertjét is rendezte. Irénke néni ötven éves lehetett vénleányként, és mindig szomorú. Ilyen alkat volt alapból. Hiába mondták a vicceket mellette, ő csak sóhajtozott. Testvére házában lakott a felszegben, s nem tudott megbarátkozni a családjával. Ahányszor Friduskához jött s udvariasságból megkérdeztük ,,hogy tetszik lenni”, mindig azt felelte,, Emese drága, az élet nehéz.,, Ezt aztán mi annyiszor elkacagtuk apámmal, s elnyújtott hangon sírósan utánoztuk is Irénkét szemtelenül. Utána is valahányszor bejött valami nagyobb akadály az életünkbe, s nehezen lábaltunk ki belőle, egymásra néztünk, s egyszerre mondtuk, hogy ,,Emese drága az élet nehéz”. Nekünk nehéz volt a családi béke fenntartása, neki az egyedüllét s a társtalanság. Pedig igazából ő is tehetett erről, mert hiába volt jól ápolt, kedves, szelíd lélek, ezzel az örökös búskomorságával elriasztotta magától a férfiakat. Persze rajta kívül apámmal sok mindenkit a nyelvünkre vettünk s utánoztunk a jó hangulat kedvéért. Prislopan bácsit is, aki érdekesen törte a magyart, mikor a feleségére panaszkodott.
-Dápoj á Rozá lágyám idágás, sápoj mondtam mányán a linikába, ott mágfádázik mi baja— Aztán ha valaki idegeskedett a környezetünkben ( legtöbbször anyám) apámmal csak összenéztünk, s vettük elő Prislopán bácsit a Rozájával.
Nagyanyám azzal is megpróbálkozott, hogy férjhez adja Irénkét egy kedves budapesti ékszerész úriemberhez, s ki is küldte Irénkét egy kirándulás ürügye alatt az ismerkedésre, de az ékszerésznek inkább nagyanyám kellett volna. Vissza is írta neki, hogy ,,drága Friduskám Irénke olyan szomorú s folyton ismételgeti, hogy az élet milyen nehéz, engem is lehangol, de ha a magácska finom tésztáit ehetném, és kedves vidám társaságát élvezhetném, hálás lennék életem végéig,, Ilyen szépen fejezte ki az úriember a nagyanyámhoz való ragaszkodását, s mi akkor jöttünk rá honnan a sok bizsu. Mutatta a levelet, s kacagtuk a történetet, de egy kicsit féltünk is, hogy hatvannyolc évesen is elszeretheti valaki tőlünk. Friduska azonban megnyugtatott, hogy jó neki egyedül is, nem kell neki már senki nagyapám után.
Szóval, egy alkalommal mikor Ágnes nénivel kiutazott Pestre, s a házat Irén gondjaira bízta, úgy hogy egy hónapra oda is költözött, akkor történt a betörés. A Deák bácsiék vénlegény lakója, már nem emlékszem a nevére, aki szerelmes volt valamelyik bentlakó leánykába, de ennek jelét sose merte adni, egyik éjjel amikor az alkoholtól megmámorosodva elfelejtette hogy vakáció van, nagy tettekre szánta el magát. Lesz ami lesz alapon, felmászott és beugrott a sarokablakon. Persze aztán volt ami volt, nem Irénke nénire számított ő sem, de mikor a filodendronok közepébe nagy huppanással beérkezett, már késő volt a bánat. Irén is felriadt, sikoltozni kezdett, Gere János bácsiék, Szentpáliék, meghallották, s futottak a segítségére. A betörő látta, hogy az ajtót hiába kísérli meg a távozáshoz, kénytelen volt az ablakon visszaugrani. Szerencsére csont nem törött, de Irén reggel rendőrséget hívott, hogy neki a becsületébe gázoltak, őt meg akarták erőszakolni. Meg volt győződve, hogy érte ugrott be a vénlegény az ablakon. Aztán, mivel a sötétben nem is látszott igazán a tettes, s a szomszédok se nyilatkoztak, hogy ismernék a betörőt, úgy nevet ő sem tudott mondani. Ezzel aztán hivatalosan le is zárult a betörés eseménye, s a betörő is megúszta büntetés nélkül, de a szomszédok sokáig emlegették, s bosszantották a vénlegényt, hogy eltévesztette a házszámot. Mikor nagyanyám hazaérkezett a hosszú útról a nagy csomagokkal, nem hitt a fülének, s nehezen tudta képbe tenni a történteket. Nem csinált nagy ügyet belőle, csak a filodendronját sajnálta. Aztán, Ágnes nénit is pár hét után hazahozták, mert nem tudták felvigyázni nagyanyám nélkül, s ilyenkor mi is részesültünk múltbéli meséiből.
Napi feladat volt nekem, hogy az ebédet átszállítsam hozzá, s ilyenkor meg is vártam amíg lassan megellegette. Nagyanyám szépen megterítette a széles tálcát, hogy elférjen rajta a három fogás, úgy mintha asztal lenne, majd egy csipkés szélű vászon terítővel leterítette. Ahogy beléptem vele a nappalijába, a rövid szoknyámon akadt meg a tekintete, de bevett szokása volt máskor is, hogy mindig tett valamilyen tréfás megjegyzést mások öltözetére. Nem tudta elfogadni a modern divatot, mindig összehasonlította a szolid múltbélivel.
— Nem túl hosszú a ruhácskád, lelkem?— hunyorgott felém vastag szemüvege alól, s nevetett rekedt, fátyolos hangján. Lassan, jóízűen evett, s amíg elkelt minden én bámultam a szép régi bútorokat s az értékes festményeket szobája falán.
Volt eset rá, hogy megunta a sok kanalazást, és legegyszerűsítette az evést, amivel az ebédidő is lerövidült egy kicsit. Ha megette a levest, a másodikba belekeverte a desszertet. Hogy milyen lehetett a halva a pityókatokánnyal nem tudom, de ő jóízűen ette. Máskor meg a levest keverte össze a pityókapirével, s a húst is vele ette. Mikor figyelmeztetni akartam, csak intett a kezével, -Lelkecském, odabent úgyis összekeveredik minden- mondta kacagva. Ebéd után még ott maradtam egy kicsit, s hallagattam a magyarvilági iskolás eseményeit míg lepihent, aztán mehettem vissza a Gátra a többiekkel. Friduskának is kalandos volt az élete mellette, de mindig megoldotta szeretettel, s a tisztelet jegyében, ám mikor hazajött, s elmesélte nekünk, nagyokat derültünk rajta.
— Képzeljétek el, ma reggel mikor ébredek Ágnes néninél, ahogy a szememet kinyitom, hát rajtam van a szemfedő. Nézem, csak ül mellettem az ágyban, s a kezével simogatja az anyagát. Alig mertem megmozdulni.
–Ne ijedj meg Frida fiam, csak megnéztem a szemfedőmet, nehogy a moly bele költözzön mire mennem kell, de látom nincsen semmi baj vele.– Persze ez is többször megismétlődött, mint a reggeli szokása, hogy nagyon igyekezett a korai misére, s amíg nagyanyám a reggelivel bajlódott, egy perc alatt kifordult hálóingben a kapun, Friduska pedig futott utána, karolta ölelte, s hozta vissza, nagy szeretettel, nehogy valaki meglássa. Kacagtuk ezt is, mást nem tehettünk gyermekekül, de Ágnes néni a maga beszűkült világában is olyan kedves mosolygós anyóka tudott lenni, hogy alig vártuk, hogy szóba elegyedjünk vele, hogy hallhassuk a régi módszereit, történeteit, s azt ahogyan kórusban mondatta a magyar nyelv szabályait az osztályokban.
A gondozása, s vele együtt a sok humoros kaland, meg a kovártélyos leányok ellátása talán öt évig tartott. Nem volt egyszerű amit vállalt, de ő szerette a sokrétű feladatait.
Kora hajnalban kelt, dagasztott, begyújtotta a kemencét, levágott egy pár káposzta levelet, előkészített mindent a bevetéshez, s ameddig a kemence melegedett megterített a kosztosoknak a reggelihez. Utána bevetette a káposzta leveles kenyereit, de mindig hagyott annyit a masszából, hogy a madárkákat megpödörhesse belőle, mert ez volt az utcai gyerekeknek az igazi finomság és ez minden sütésnél kijárt. Mikor ezzel megvolt, a finom rétes lapokra csinált krémeseit dobozba csomagolta, hogy a nagyszünetben bevihesse az iskolába. Pillanatok alatt el is kapkodták a diákok. de ő egy tálcával a tanáriba is juttatott. Aztán vizet hordott, megfőzte az ebédet a hat kosztoslánynak s Ágnesnéninek, s mire jöttek az iskolából újra készen, megterítve az asztal. A kertje is olyan volt, mint Gül babának az operettben, áradt belőle a finom virágillat, ha beléptél.
Be kellett látnunk, hogy jobban megy neki nélkülünk, hogy nagyszerűen ellátja magát, s még minket is pumpol mindenféle jóval. Ügyesen beosztotta a pénzecskéjét, s mindene megvolt. A kertje mindent megtermett, csirkéket tartott, a kamarája tele volt disznóságokkal, savanyúságokkal, finom lekvárokkal, kompótokkal, ribizliborral, s minden úgy sorakozott a polcokon, mint leánykorában a gyógyszeres szelencék a patikában. A sorsa úgy hozta, hogy a pontosan mért adagokat betartva, gyógyszerek helyett más anyagokat kellett keverjen, formázzon, tálaljon csomagoljon, de ezek mindig olyan jól sikerültek, olyan finomak lettek, hogy árasztották a szeretetét, s örömet vittek a lelkekbe.

1. Skandikamera:
   2021. június 15. 04:45

   :-)