Sok vakációs kaland köt Baróthoz nagyobb iskolás korunkból is. A Gát, majd később a bibarcfalvi strand, az esti séták, mozik, udvarlások, minden élményszámba ment itt. A régi pajtásokkal is megmaradt a jó kapcsolat, s az unokatestvéreink, Bogdán Pisti, Ági, is többször nálunk vakációztak Szeredában. Nagy szeretet, ragaszkodás volt a Bogdán családban, azt viszont később hiányoltuk, hogy a harmadági Bogdán unokatestvéreinkkel nem volt állandó kapcsolat, csak ismeretség. Sok Bogdán volt Baróton, a temetőben is sok ilyen feliratú sír van, a történészek is szentül állítják, hogy örmény származásúak vagyunk, de ezt a rokonságban senki nem erősítette meg, pedig visszamenőleg szinte mind mesteremberek, vagy kereskedők voltak, s ez is arra utalhat.
Apámnak nem volt testvére, s Pista bácsit első unokatestvérként annak érezte. Teljesen más volt a természetük. Apám erős sportos, hirtelen, lobbanékony, Pista bácsi szelíd, halk szavú, otthoni vitákban is ,,bezzeg Pista”. Ha nem járok az osztályán egy alkalommal, sose hittem volna, hogy felemeli valakire a hangját. Ott szigorú főnök volt, s mindenki respektálta. Míg vártam az előtérben, hallottam, hogy egy vajúdó nőhöz bementek a rokonai, s ott siránkoztak mellette. Pista bácsi pont akkor érkezett az osztályra, s olyan hangosan kezdett beszélni, ahogy még sosem hallottam. Pillanatok alatt megoldotta a helyzetet.
– Lám, lám, Bogdán Pista, a drága, finom halk szavú úriember is fel tudja emelni a hangját, ha a helyzet megköveteli, mondtam Friduskának utána. De nekünk kedves, halkszavúként maradt meg a családban, s azután ha szelíd arcú embert láttunk a tévében, vagy bárhol, mindig rámondtuk, hogy bogdánpista. Szerették egymást apámmal, egyik azért volt büszke a másikra, mert jeles orvos, nagy szaktekintély Baróton, ő meg azért apámra, hogy nagy sportoló, s erős, mint egy bika.
Mi is Pistivel pár nap híján egyszerre születtünk, Ági utánunk, Ildi a legkisebb. Kicsi korunktól összejártunk, együtt kirándultunk, s a román leckéket is együtt tanultuk az apám szigorú felügyelete alatt. Azaz tanultuk volna, ha Pisti nem hülyéskedett volna folyton. Minden szóhoz valami hasonlót talált ki magyarul, s röhögni kellett azon, amit produkált.
– Colectivistii muncesc pe cîmp.– (a kollektivisták a mezőn dolgoznak) mondta apám hangsúlyosan helyes kiejtéssel.
– Kolekti Pisti, muncseszk pe kümp – vágta rá Pisti a nagyanyám biedermeier heverőjén végignyúlva, s olyan röhögést fodrozott rá, hogy apám kénytelen volt feladni a nagy szigorúságát. Sokszor kacagásba fulladt miatta a román tanulás. Nyakas, de szeretni való gyermek volt, s olyan jószívű, hogy mindenét odaadta a barátainak. Engem Mersulinak hívott, s mikor bosszantani akart, a tupírozott kecskét is utána mondta, de én mindig viccnek vettem. Ági, bársonyka, csendes szelíd, nem sok vizet zavart egy társaságban, ő volt a jó kislány.
— Hetedikesek voltunk már, mikor a nyári vakáció alatt két hétre összecsaptak minket nagyanyámnál, míg a szülők egy fürdőhelyre mentek nyaralni. Persze, megszabták a feltételt a jó viselkedésre, s a nagyanyám segítésére, ami az apró munkákat illeti, s ezt az édesanyjuk, Manyika ki is hangsúlyozta. A dolog ki volt osztva minden napra mindenkinek, de mellette jutott idő bőven a marháskodásra is. Valahogy így négyesben könnyebben bejött a helytelenkedés. Favágás, vízhordás, öntözés, mosogatás, Ágnes néni ebédjének átszállítása a szomszédba, s ha ez mind megvolt, mehettünk a Gátra.
Hogy a jó igyekezetünket jutalmazza, Friduska a zsebpénzt pótolandó, nekünk adta a mézkörtefa termésének felét, amit mi le is szedtünk azon nyomban, s egy nagyobb kosárban kivittük a Fényes elé eladásra. (akkor ott volt egy kisebb piac). Egy kosárka volt a mérce, az lehetett egy kiló. Ahogy arra járt valaki, én már mondtam a szöveget hogy ,,tessék parancsolni finom mézkörtét a kertünkből,” s közben jóízűen ettük is, úgy hogy jó keletje lett, s eladtuk az egészet.
De hogy valami érdekes is történjen hazafelé menet, Pisti gondolt egy nagyot, hogy a táskarádiójukat hozzuk el a blokkból, s hordozzuk magunkkal a Gátra.
– Na Mersuli, te most jössz velem, s elhozzuk otthonról a táskarádiót. – Persze nem is kérdezte meg a szüleit elmenetelük előtt a rádiót illetően, azt mondta, neki ez meg van engedve.
Táskarádiója nem akárkinek volt akkor Baróton, s mikor a Gátnál megjelentünk vele, biza húzódott mindenik mellénk, mi pedig nagy arccal szolgáltattuk a zenét vele. Én akkor már tudtam, hogy Pisti kinek akar imponálni a rádióval, láttam, hogy egész nap Szabó Szendit várja, lesi, hogy mikor jön, de akkor Szendi nem jött a gátra egy pár napig. Tudtuk, hogy neki otthon sokat kell dolgozni a kertben, s nem engedik mindennap a gátra. Szép, kerekarcú kislány volt Szendi a szőkeségével, s a neve is az arcát tükrözte. Később is, mikor már évek óta nem láttam, amikor a líceumban az alliterációt tanultuk, nekem mindig ő jött be, hogy Szép szelíd szőke Szendike.
Mindenesetre vagánykodtunk a gátnál, az az igazság, feszítettünk a rádióval, s irigyeltek a többiek, de nem mutatták. Azt már nem gondoltuk, hogy vigyázni kell az antennára, s meg is történt a baj.
Nem emlékszem, hogy kinek a hibájából, vagy milyen körülmények között, de egyszer csak a kezemben maradt, mikor fennebb akartam húzni. Szóval az is lehet, hogy amíg lementünk a gübékhez a pezsegőbe, ráesett egy labda, vagy az is, hogy az irigyeink bosszúból letörték. (Ági szerint Bartha Gabi volt a tettes…) Elég az, hogy az én kezemben maradt a törött fele. A rádió anélkül is szólt, de az antenna megvolt burranva, s így kiderülhetett hogy kérdezés nélkül elhoztuk. Pisticske is megijedt, hogy mit fognak szólni majd, s már nem volt olyan magabiztos, hogy ezt a lépését díjazni fogják otthon, de lehetőséget se láttunk, hogy valaki meg tudná javítani, amíg hazajönnek a szülők. Akkor aztán lekókadt a dicsekedő kedvünk, s napokig azon gondolkoztunk, hogy fogjuk beadni az antenna meséjét, mikor hazajönnek. ,
– Kellett nektek rádió, hogy bőcsködjetek, immá megvan a baj – mondták kárörvendve az utcabeliek. Végül is eldöntöttük, hogy ha hazajönnek a szüleik, szépen oda állunk mind a ketten, felvállaljuk az ügyet, s akkor nem lehet nagy baj belőle.
De hogy a baj ne legyen egyedül, másnap a fahordás nagy igyekezetében még nagyobb baj történt. Pisti vágta a fát, mi szedtük kosárba, s hordtuk be a konyhába. Már meg is volt a nagydolog, mikor Pisti mentében, olyan félfordulattal lezseren, ahogy mindent csinált, leengedte a fejszét, hogy a csutakban megálljon. Azt már nem látta, hogy Ildi, a mindig gyors kezű serény jószolga, aki mindenkit megelőzött a feladatokban, közben a csutakot is el akarta tenni az útból, s ebből a kétoldali összedolgozásból az lett, hogy Ildinek a kicsiujja félig meddig levágódott. Mondjuk, nem egészen, de a csontig be, s csak a bőr tartotta. A fejsze azért beleállott a csutakba, de a kicsi ujja is úgy fityegett, mint a levágott csirke nyaka, s ömlött a vér belőle. Hamar beletettük egy mosdótál hideg vízbe, hogy hátha eláll, s Friduska meg se tudja, de a mosdótál is megtelt vérrel.
Nagyanyám, mikor meglátta, majdnem elájult. Pistit is támogatni kellett, Ildi pedig csak állt nagy hősiesen mint egy vértanú, s tartotta a véres ujját a másik kezével, hogy ne fityegjen. Nem ijedt meg, nem sírt, várta, hogy mi lesz. Beteges kicsi korából már megszokta, hogy örökké hordozták a kórházba, nem kakált be az eseménytől, sőt még ő volt helyzet magaslatán.
— Ne féljetek, visszavarrja Bíró doktor, kicsi koromban, mikor a szekrény tetejéről leestem s bog lett az arcomon, azt is szépen kivágta s összevarrta,– biztatott minket.
— Azonnal megyünk le a kórházba Bíró doktorhoz,– kiáltotta nagyanyám, s futottunk mind a négyen vele.
Nem volt messze a kórház, de nagyanyám szegény végig jajgatott, hogy most mi lesz, Ildi ujj nélkül marad, miért is engedte a favágást nekünk, miért nem vágta fel ő maga?! Pistit tettesként, (meg volt győződve, hogy csak ő a hibás), a nagy lelkifurdalásában elhagyta az ereje, s alig tudta vonszolni a lábait. Mi Ágival lökdöstük hátulról, hogy siessen jobban. Aztán Ildit bezsibbasztották, a kicsiujját Bíró doktor szépen visszavarrta, s be is kötözte jó vastagon. Mindenki kétségbe volt esve, de ő úgy állt, olyan fakír arccal, kifehéredve, hősiesen, mint egy háborús sebesült. Ezzel aztán a figyelem központjába került, s mindenki vele foglalkozott.
Elromlott a vakációnk, s elment a jókedvünk is. A gátra se mentünk másnap a rádió miatt, csak otthon gubbasztottunk a társas játékok mellett. Az előrejelzett telefonbeszélgetésre is készültünk, hogy mi lesz, ha elmondjuk az eseményeket, de mégis arra döntöttünk, hogy nem zavarjuk a szülők nyaralását, majd ha haza jönnek, úgyis megtudják. A favágós kaland is kiszivárgott az utcába, de nem is kellett nagyon szivárogjon, mert hallották, s látták, mikor rohantunk le a kórházba.
Hoffmann Klárika néni nagyanyám barátnője, aki a szomszédban, a Ráduly Karcsiék házában lakott, ahogy meghallotta nagyanyám kétségbeesett jajgatását, rögtön bejött, hogy mi történt szegény Fridával, de szólni se tudtunk az ijedtségtől. Hazavárt a kórházból, hogy segítségre van- e szükség, s mikor elmondtuk a történetet, összeszidott, mint a bokrot, hogy szegény Friduskának mennyi bajt csinálunk. Aztán megoldódott minden szépen. Ildi ujja is visszaforrt, csak enyhén görbe maradt, s a letörött antennát se nehezményezték.
Klárika néni máskor is olyan odamondó volt, s nagyon tudott hatni. Szilágysági akcentusával, érdekesen beszélt, s az nekem úgy tetszett, hogy sokszor le is utánoztam. De ami a bosszantást illeti, a gyerekek közül én voltam a kedvence. Mikor nagyanyámmal a tészta recepteket vitatták, végig rajtam volt a szeme, s alig várta, hogy valamivel odaszúrjon a hiúságomnak.
–Té Frida, ez a Mësi hogy mëghízott mëgint, né milyen szíp kërëk létt az orcája, — s nekem csak ennyi kellett, másnap kezdtem el a fogyókúrát, ami nagyanyám kosztján, főleg vakációban nagy kihívás volt. Klárika néni szeme nem csalt soha, ő nem volt az a köntörfalazó fajta, amit észrevett, azt közölte rögtön, s azt nekünk el kellett szenvedni. Ám mikor nagyanyám panaszolta, hogy napokig nem eszem, bejött s szemügyre vett.
–Té Mësi, mi van vëled, hogy ilyen sápadt vagy, ni hogy megvíkonyodtál, hát míírt nem eszel, té jány?– Szép elegáns öregasszony volt, olyan szigorú úrinő, s olyan határozott, hogy amit mondott, azt helyben kellett hagyni. Szerettem, ahogy szépen felöltöztek, apró mintás feketébe, mikor mentek ketten a temetőbe, s minket is magukkal vittek. Jó volt hallgatni a múltjukat, de ott nem sokat beszéltek. Olyan csendes szép volt mindig a temető, itt nem is volt szükség beszédre, csak ülni, s hallgatni a gerléket.
Ha bejött beszélgetni, én takarékra tettem magam, csendesen visszavonultam, figyeltem a hanghordozását, s mikor elment, próbáltam utánozni. Addig nem tudtam, hogy minden vidéken más akcentusban beszélnek. Anyám papolci rokonai is érdekesen hajlították a szavakat, Ildit úgy szólították hogy Ieldikuó, el is terjedt a mondás róluk, hogy,, iedesanyám, a riéce a pohársziéken kasmatiérozik,, Ezen is nagyokat derültünk s utánoztuk, amikor alkalom adódott. Hogy Baróton, de egész Erdővidéken őzték az ót, az már nem volt feltűnő, azt csak anyám utánozta mindig csúfondárosan, hogy Barőt, az Barőt. Persze mert ő nem volt odavalósi. A szüleink nem nehezteltek, hogy utánozzuk az érdekes beszédű embereket, megmagyarázták, hogy minden vidéknek megvan a maga érdekes akcentusa, s jó, ha ismerjük ezeket, de a derültségen túl anyám minden alkalommal a lelkünkre kötötte, hogy ,,ha nagyok lesztek fiam, ezt ne hagyjátok, mert ez a mi igazi értékünk ahogy minden vidéken másképp ejtjük a szavakat. Színes a mi nyelvük, s Erdélyben, ilyennek kell maradjon még sokáig”.