Lemegy a nap

Nem tudni, mi volt vajh előbb,
Jézus-e vagy a keresztények,
ezek a korlátolt, konok,
szomorú, poshadt, furcsa lények.

Furcsa fények az ingoványban,
mindjárt elmúlnak azok is,
gyűlöl most már mindenki mindent:
Isten, ember s a papok is.

Jézus rémülten néz körül,
még sose volt egyedülebb,
hars hangon ordítnak a gyávák,
és a részvét csülöksüket.

Lemegy velünk az utolsó nap,
felüvöltnek a trombiták,
dübögve vágtatnak felénk
a mérges halálparipák.

Túl sokan vagyunk

Mi mindig túl sokan vagyunk,
és a vártán túl kevesen,
a pincelyukban reszketünk
amíg más bátor nem leszen.

Nekünk mindig túl nagy a szánk,
ha megvernek, akkor is győzünk,
lement a Hold, lement a Nap,
de mi mindigre felkelőzünk.

Hányszor ment le ezen az égen,
mennyit szenvedett ez az ország,
hány rossz harcba beleviszik,
kik hősiesen letarolják.

Hogy tépik, zúzzák, dürüsztölik
nagy kedvükben az egy-szerelmet –
hogy tépik le az égboltról
kinek ott a helye, az embert.

Daidalosz pedellus lett itten,
Ikarosz kígyók jó pajtása.
Tisza István szemöldöke
napnyugtát idéz a világra.

Forrás: szerző FB-oldala

1. Berkes József:
   2021. június 17. 03:46

   Továbbgondolásra alkalmas és érdemes versek.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ