Lakkozott deszkaemelvényen
nyekereg a felzárkózott fátum,
díszruhában utazik, folyton –
arra indul, amerre tiltó táblák
százait ő maga csapta a földbe.

Aggályai mellényzsebében,
élettársai zárt ablakok mögött
lesik a tétova pillanatot,
amikor repedten, mint a pléhlavór
lecsörömpöl a lépcsősoron.

Mert ilyen magasztos állapot után
otthagyják a kliensek, ügyfelek,
rá sem néznek már, nem köszöntik,
vonakodnak az idegentől,
akinek ajkáról csorog a szeme,

mint a nyál, a lélek otromba tükre,
onnan indokolta éppen az imént
a zsákban macska vergődéseit.
Én is kitagadtam, csak esténként szólok
rá durván, hogy tűnés tovább.

Aztán festek egy üres téglafalat,
hiányzik róla a malter, a vakolat,
szinkronban ordít annyi benzinmotor,
elindultak hát, megint úton vannak,
mert bizonygatni kell, különben elzavar

az üzlet huzata, a trágár hiány,
rohannak már a részleges istenek
alá és föl, liften, lépcsőházban
(nehogy törvényszék, per legyen belőle)
Én meg ezt leírom pofátlanul.

2015. április 20.