Hitünk egy cseppig

Fejem lágyából vér serken ki,
mikor durva öledbe hajtom –
mivé is lettél, Magyarország,
mikor egykor arcod volt arcom?

Hogy reméltem, hogy lázadásunk
mindig forró lesz, igaz, tiszta,
de hát vérünket gaz homokod,
hitünket egy cseppig felitta.

Duna az Oltnak nekirontott,
már nem érdekelt senkit semmi,
csak hogy a régi nagy csatákat
hogyan lehetne elfeledni.

Hajómat egy Kund, egy galád
bús éjjelen elsüllyesztette,
dalomat buborékokba kiáltom,
a víz alól is énekelve.

Még mindig lázadó a szám,
de a szívem kopik erősen,
a szabadság hiába nyargal:
már levegő- és legelőtlen.

Most már csak bugyborékolok,
és nem remélek, csak beszélek –
hajh, te gazember Magyarország,
daltalan lettem én teérted.