,,Szervusz édes Antikám, béke, barátság!”
Aki így köszönt apámnak Baróton, tudtam hogy valamelyik focis társa.
Egy alkalommal a sírjánál egy kedves bácsi megkérdezte ott jártában, hogy milyen rokonságban vagyunk az elhunyttal. Mikor megtudta, hogy a leánya vagyok, ő is így köszönt rá elköltözött csapattársára. Orosz Laji bácsi volt, egyedüli élő focis a csapatból. Milyen szívből jövő szép üdvözlés, még a síron túl is. Kell- e ennél jobb kívánság, sportszerűbb köszönés egy társnak, akivel éveken keresztül rúgtad a bőrt? Később is nagyon szerettem volna elbeszélgetni az öregúrral, megtudni jó történeteket a valamikori focicsapatról, kerestem az alkalmat, hogy találkozzunk, de nem adódott lehetőség, s nemsokára már túlra igazolt ő is.
,,Köpecbánya labdarúgó csapata az 1923 ban megalakult ROMCA (România carboniferă) sportegyesület nevét viselte, 1946 tól a Sólyom nevet vette fel, majd a hatvanas évek elején, a Bányász-ra (Minerul) váltották.,,( Kisgyörgy Zoltán, Dr. Vajda Lajos: Köpecbánya 1872-1972) A futball ezekben az években más sportágak mellett vezető szerepet játszott a sportéletben. A környező erdővidéki falvakban is csapatok alakultak, de a háromszéki községekkel is meccseket, visszavágókat játszottak.
A vasárnapok rendszeres délutáni programját a focimeccsek töltötték ki. Miután négy órakor Kese tiszteletes gyors léptekkel igyekezett a pályára, bolydultak a népek is utána. Vasárnapokon rendszeres melléktevékenysége volt Kese tiszteletesnek, hogy istentisztelet után a palástját a bírói mezre váltotta. Az égiek dicsérete, és a földiek szolgálata mellett, a futballpályán is ő döntötte el a helyzeteket a labda futárai között. A Futballmeccs is olyan vasárnapi, ünnepi hagyomány volt, mint a húsleves, nótás aláfestéssel.
A mérkőzésekről nem lehetett lemaradni, csak ha ágyban fekvő nem volt valaki. Az egész Barót ott drukkolt nagy hozzáértéssel a pálya szélén. Fogadásokat is tettek, páran megjósolták az eredményt is, de ha tévedésből rontott a csapat, vagy eladták a labdát, vagy nem jól alakult a játékhelyzet, omlottak a cifra bekiabálások, s a sör segítségével a szakvélemények is harsányan kiszabadultak, mert amióta Barót, Barót, a foci témában szakavatott volt mindenki. Kese tiszteletes bírói döntéseit is véleményezték közben, de azt csak halkan és finomabb modorban, mert Kese tiszteletes edzője is volt a csapatnak.
Apám elmondásából, ma is visszacseng egy szava, amit szinte minden meccsen utána kiáltott, s évek múlva is elkacagtuk, ám még ma sem értem a jelentését, hogy ,,Antika basaválja, basaválja!” Hogy mit jelenthetett ez a basaválás? Gondolom, valami hátvédnek kijáró szakmai biztatást, mert apám nagyszerűen bekkelt, s ha levette a labdát, széles vállával bedőlt, s olyan gyorsan lefutott vele, hogy nem lehetett beérni. Ilyenkor kiáltották, hogy. ,,Hajrá mészáros” s én nagyon büszke voltam rá, mikor mesélte. Nem emlékszem a helyre, nekem mind úgy jön be, hogy a focipálya lent a kórházzal szemben volt, de lehet ez későbbi emlék. Azt mondják, hogy az apám focista korában a Kihágónál zajlottak a meccsek, és ezen a pályán atlétikai versenyeket is tartottak. Én akkor négy, ötéves lehettem., s gyerekszemmel csak a meccsek hangulata maradt meg bennem. A pálya szélén az a piros körmű néni, ahogy masszírozta a játékosokat, sorra melegítette be a csere előtt őket, lapogatta, ütögette a hátukat, szorongatta a nyakukat, súrolta a lábukat, hogy ne fogja el a görcs. Voltak ilyen önkéntesek akkor. Az is már apám meséiből jött le, hogy Borbáth Zolti fogtechnikus és nagy preferanszos volt a csapat adminisztrátora, aki közben a fogorvos szerepét is betöltötte Baróton. A foghúzást zsibbasztó nélkül is megoldotta, mert akkoriban, ahogy mondták, nem nagyon létezett ilyesmi. Azt is mesélték, hogy mielőtt a fogóval benyúlt volna, valamilyen bravúros fogással, csak zsibbasztott valamennyire, vagy a kisujján lévő nagy körmével bekarcolt egyet a fogínybe, vagy erélyesen pofon veregette a páciens kihúzandó foga felőli arcát. A futballistáknak nem kellett sorban állni a rendelőben, igaz, azt is csak mesélésből hallottam, hogy keménykötésű, bátor, vitéz lelkek is elájultak már a keze között a procedúra alatt. Mindegy, a rossz fogak szerencsésen kikerültek mindig, és nem volt semmi negatív következménye a műveletnek. Szóval Borbáth Zolti látta el az orvosi teendőket a csapatnál, az elsősegélyt, ha baleset állt be, vagy lerúgtak valakit, de Ráduly Dénes is amolyan mindenesként, mindig ott állt mellette, intézte a borvizet, és a kiszállásokra is elkísérte őket a bányászkocsival. Akkor azt is hittem, hogy ő a másodedző, pedig csak önkéntes volt, de hol nem volt önkéntes Ráduly Dénes, hisz apám meséiben is minden kulturális tevékenységből kivette a részét, a lakodalmak és más rendezvények gazdaszerepében is, ahol kapásból olyan beszédeket rögtönzött rímbe szedve, hogy dőltek el a kacagástól a népek. Az volt a csodálni való benne, hogy a sok kiszállás, szereplés mellett az üzletét is jól vezette, mert nagyon udvarias volt, s a vevők nyelvén jól tudott beszélni.
A bányászkocsiról is, amivel a kiszállásokra járt a csapat, sokat lehetne mesélni, mert ez akkor olyan volt Baróton, hogy télen-nyáron szolgálta a lakosságot. Reggel vitte a bánya alkalmazottait Köpecre, délután hozta, de a dalárdát s a kultúrcsoportokat is szállította a környező falvakba. Szinte minden kiszállást megoldottak vele, egy ideig. Mai szemmel, amolyan keresztbe rakott pokrócos fapados, kényelmetlen járgány, de akkor senki sem érezte kényelmetlennek. Azt láttam, hogy a benne ülők mindig jó kedvűek voltak, s a vastag zöldesszürke ponyva alól sokszor kihallatszott a jó kacározás, nótázás. De az is milyen boldogság volt, ha nekünk néha megengedték, hogy a hátulsó, felcsukható vaslétrán felmásszunk rá, mikor állomásozott, s ha el is vittek valahová, vagy csak kerültek egyet a gyermeksereggel, már madarat lehetett fogatni velünk.
Apám, minden eseményt, ami Baróthoz kötődött, olyan élethűen elő tudott adni, a futballista éveiről is úgy tudott mesélni, hogy teljesen átéltem, s odaképzeltem magam melléje. Az emlékei összefonódnak az enyéimmel, ezért is nem emlékszem pontosan a helyszínekre. Azt sem tudom, mikor hagyhatta abba a focit, mert élete végéig arról szólt a nóta a társaságokban, s utána is olyan lelkesen tudott beszélni a meccsekről, mintha még aktívan részt venne bennük.
Két érdekes ember maradt meg az emlékeiből, ha szájtátónak odaképzelem újra magam a pálya szélére: Az egyik, aki a barátja, Tatár Jóska bácsi, a bánya főkönyvelője, aki a csapat lelke volt, s mindenféle bravúros motorbicikli mutatványokat produkált. Elegáns, öltönyös nyakkendős, megjelenése miatt, a nők azt állították, hogy Jávor Pál minden szempontól elbújhat mellette. Édesapám is úgy bálványozta Jóskát, úgy mesélt róla, hogy sokáig az volt az érzésem, mintha ő is focizott volna. Utólag tudtam meg feleségétől, Zsuzsa nénitől, hogy bizony Jóska nem focizott soha, csak drukkere volt a Bánya csapatának. De milyen drukkere? A meccs, meg se kezdődhetett nélküle. Úgy állt a pálya szélén, mint egy bástya. A lelkes szurkolók meg köréje gyűltek, s ismételgették a véleményét. ,,Amit Tatár Jóska mond, az úgy lesz, meglátjátok” s úgy is lett. ,,Erősen szerettem Jóskát, olyan szép szál ember volt, mint egy filmszínész, de irigyeltem is, hogy alig jelent meg a pályán, már ragadtak reá a fehérnépek” – mesélte nagy áhítattal.
A kiszállásokra, motorral követte a bányászkocsit. Hazafelé jövet pedig a győzelemünnep poharazgatása után, hozta Antikát is magával. Apám ezt is úgy adta elő, mint egy filmet.
— Megsegített a drága Jóisten, hogy hazaértünk szerencsésen, mert Jóska a Hatodon visszafelé jövet egyszer csak a kormányt elengedte, ültéből felemelkedett, csak a lábával tartotta a gépet, s úgy állva, két hosszú karjával a darumadarat kezdte utánozni.
— Gyere, repüljünk egyet, Antika — kiáltotta bele az erdőbe. Én meg, kapaszkodtam a derekába, húztam a fenekét vissza az ülésre, s könyörögtem, hogy ne marháskodjon, de spiccesek voltunk, az az igazság, jó hogy megúsztuk, ép bőrrel, s nem hagytuk ott a fogunkat– kacagta.
A másik úriember, és különleges alak, Kicsidúr volt, akit az utcán is mindig bámultam utánozhatatlan elegáns járása és öltözete miatt. Nem sokat tudtam róla, csak hogy a kórház körül lakik, rendes nevén Zelch Károlynak hívták, alacsony termete hozta a Picit is, de még a felesége is Kicsidúrnak szólította. Ő is a futballmeccsek elmaradhatatlan szurkolója. Tipp -topp megjelenésére, a hózentrágos buggyos nadrágjára, melyet csatos térdharisnyával hordott, a kockás zakóra s a kalapra, de legfőképpen a sétapálcájára amit úgy hordott mintha a testéhez tartozna, ez a ,,kicsidúr” olyan jól talált.
Nagy-nagy lelkesedés, hangos drukkolás volt a meccseken, s az eredménytől függetlenül a csapatot megtapsolták, mikor levonult a pályáról. A focistáknak a meccs után kijárt a flekken s a fél liter bor is a Fényesben, s ez a későbbi játékosokat is megillette éveken keresztül, de ezt már a Hermann Laci meséjéből tudom, aki egy későbbi periódusban, legfiatalabbként akkor 14 évesként focizott a csapatban.
Épp egy ilyen vasárnapi győzelem utáni, borbátoros hangulatban akartak tangóharmonikás éjjeli zenét adni Ráduly Béluka segítségével, egy olyan fiatal román nőnek, akit nem ismertek, mert alig költözött a Berszán-féle házba. Nagy divat volt akkor Baróton az éjjeli zene. Ráduly Béluka húzta is lelkéből a tangóharmonikát, de az ablak nem nyílt ki az emeleten, s a bortól bátorítva, Lacit felnyomták a kapun annak a reményében, hogy netán hátulra nyílik a nőcske ablaka. Ahogy Laci a kapun belül érkezett, szembe találta magát a nagyhasú, termetes Berszán Józseffel, hálóköntösében.
— Hát te mit keresel itt, Lacika? kérdezte a gazda, nekem adjátok e az éjjeli zenét, fiam? – Laci aztán magyarázkodni próbált a csapat jószándékának védelmében, de Berszán bácsi nem értette meg a kalandra vágyókat, és másnap a szép román leányt kitette a házból, ő pedig feljelentette a szerenádosokat. Szerencsére nem lett komolyabb következménye az éjjelizenének, s a milicia is mulatott az eseten.
A futball minden időkben összefonódott Baróttal. Elmaradhatatlan eseménye volt a vasárnapoknak, izgalmat élményt kikapcsolódást jelentett mindenkinek, hagyományt teremtett, s megmaradt a lelkekben, mint annyi minden.