„Az ember egy léha, egy könnyelmű senki” – mondja a sláger, ez azonban csak a szokásos poétizáltság: az ember szimplán hülye. Egész életemet olvasással töltöttem és töltöm, és mégis képes voltam leírni valamikor, hogy az akkori utóbbi évek egyetlen olyan Nobel-díjasa, aki megérdemelte a kitüntetést, Günter Grass volt. Aki valóban nagy író, de honnan vettem, hogy Doris Lessing nem az?
Onnan, ahonnan az ilyen egyértelmű kijelentéseket veszi az ember: a tudatlanságomból. Most Deme Ilona bejegyzésének köszönhetően rendeltem meg A fű dalolt, és nagyon nagy élményemmé vált.
Mary, a dél-afrikai nő egészen jól elvan magával, amíg a konvencionális közeg házasságra nem kényszeríti. Hozzámegy tehát Dick Turnerhez, a farmerhez, aki még ráadásul álmodozó is, következésképpen a maga módján konok és önző. Mary azt hiszi, végre olyan élete lesz, amely a többieknek is tetszik, ám nem bírja elviselni saját választását, boldogtalan, ezért hát kíméletlen, míg végül ki nem provokálja a halálát.
A történet megrázó, önmagában, Lessing leheletfinom művészete nélkül azonban nem mondana semmit. A mondatoknak vagy inkább a mondatokból felrakott épületnek köszönhetően válik ez a könyv a világirodalom pompás remekművévé. Fojtott, feszült nyelvi világ ez, különösen az utolsó fejezet nyomása elviselhetetlen, hogy már valósággal várjuk a gyilkosságot.
A nyelv különben – semmi különös. Mostanában a Jókai Mór élete és korát hallgatom szobabiciklizés közben, és abban is meglep, mennyire nem törődik egy bizonyos típusú író a nyelvvel. Úgy értem, Dosztojevszkij sem a bravúrjairól ismert, mint ahogy Esterházy viszont azokról is. Mikszáth csodálatos nyelvművész, de nem abban az értelemben, hogy a nyelvre irányítja a figyelmet. Folyik a mese Jókai életéről.
Folyik, ha sziklásabb folyamban is, a Doris Lessing regénye is. Káprázatos leírások olvashatók mindenről, a dél-afrikai hőségről, a farmerek kínlódásáról, a fehérhangyákról, a bennszülöttekről, Mary próbálkozásairól, hogy valami értelme mégis legyen a világban. Az ember észre sem veszi, és berántotta magával a könyv, mely jócskán emlékeztet Faulkner vagy Styron műveire.
És hogy Moses, a bennszülött lenne a gyilkos? Nem, egyáltalán nem. A bennszülött a végzet, amelyet Mary kihívott maga ellen, mert kihallgatta két „barátnője” beszélgetését, akik nem bírták elviselni, hogy van, aki nem úgy él, mint ők.
A fű dalol (a cím T. S. Eliot Puszta országából van, Weöres Sándor fordításában idézik) a világirodalom egyik legszebb drámája – regényben.

Forrás: szerző FB-oldala