(avagy miért nem „úgy romantikus”, ami patetikus?)

Talán a megkésettség (ülök rajta évek sora óta, pedig érdekel…!), talán korábbi regényeinek általam lelkes fogadtatása (és az új kötet más tónusa), vagy pusztán a csalárd alakok vigéckedése kortárs irodalmunk mezőiben (életvilág- és metrókijárat-szagú lett a legtöbb lírai légkör is) – ezeket nem tudhatom, csak úgy éreztem cirkalmas históriába fordult át Péterfy Gergely kötete, A golyó, amely megölte Puskint.1  Péterfy regényíró, bár ír forgatókönyvet, szakácskönyvet, más egyebet is…, de talán regényeinek jelenetsorai rendre a párhuzamos másként-látás, a többszempontú átérzés, a lehetségesnek reálisba fordult megannyi alakzata révén bomlanak ki. Már amikor bomlanak, s nem csupán bonyolódnak, sűrűsödnek, csomósodnak, akkor is rendre valamely bukástörténet a megnemesítő komponens, rendszerint valamely történeti kalandba gravírozott stiláris bravúr a morális szövegképződmény alapja is. Így alakult talán a Golyó esetében is, aki ezúttal nem ölte meg Puskint, bár erősen szándékozta volt. Viszont mementóként megmaradt nagypapi ódonságai között, utóbb hatalmasabb értékre emelkedve, mint lehetett volna karrierje, de nem lett, s lehetett volna Péter bácsi fennkölt esszéjének vagy akadémiai kiselőadásának tárgya is, ha nem mindössze egy fotó a gyilkos és elvetemült eszközről. Lövedék töredéke – kevésbé klasszika-filológiai tárgybesorolás, de még ezzé is lehetett volna… – hacsak.

Hacsak a kötet valóban egy Puskinokról akart volna szólni, akinek baja lett egy vigécz csalafintálkodása miatt. De hacsak nem lett volna ennél életvidámabb téma is, még ezzé is lehetett volna a fejlemény. A Dunakanyarban azonban erőst hegy- és szélfüggő az időjárás, megváltozott közben ez is. Ahogy rendre változik Péterfy hőstelen hőstörténeteinek sorsa, miközben szépségei már méltósággal jelzik a lehetséges eszményiségek vagy mitikus történések íveit. Hogyan s hogynem, ezúttal a Dunakanyar fényeit, meg a viharvert pilisi erdőszéleket, meg vagy nyolc falu sors-emlékezetéből összerakott helytörténeti eseménysort kapjuk, aminek ugyancsak ismerjük előzményeit korábbi regényei, a Kitömött barbár vagy a Halál Budán lapjairól. Meg aztán a Péterfy-életmű java része szinte belemasírozik valahol a börzsönyi sziklák és a dunai levegősség csáberejébe, így a zebegényi kanyar atmoszférájára az esztergomi városvilág válaszol, majd egy dömösi eseményhez már szentendrei emlékezet- vagy visegrádi igyekezet tolja a hátteret. Sőt, a háttéren túli előteret is, mert most nem történelmi fikció, amit kapunk: a megszokott 17-18. század kaotikusságában, bécsi sétányon, arisztokrata ebédlőasztalok között, tiszti sátrak melegében vagy hegyi kanyarok csuszamlós sarában otthonos szereplők helyett ezúttal a 20. század lett a közeg, az élettörténetek pedig átívelik a sorsválasztás lehetetlen korszakait és árnyait, jószerével a húszas évektől napjainkig. Sokan voltak olyanok, akiknek a Duna-partokkal kapcsolatos volt az irodalomban emlékező erővel megjelenítő szerzői művük (Móricz, Karinthy Cini, festők, evezősök, hajózni kedvelők, sziget-kerülők, kutyások, dunai indiánok), s ezek közé lép Péterfy, akinek ez a sosemvoltfalu mégisvoltháza úgy lesz szimbolikus központ a regényben, hogy a dunaiakból semmi sem lehetett soha. Viszont annyira élő falu élő háza, hogy itt áll a cédrus, mely ritkaságával fényes, és itt zajlik a regény java, lövöldözés nélkül is (avagy hát abból is többeknek jut bővebben, ha másképp nem, virtuális poklokban), ám annál tündökletesebben.

A recenzió teljes szövege a Periszkóp 2 portálon!

A .Gergely András

/Írásom rövidebb változata megjelent a vajdasági Szövet/Irodalom portálon./