És mondá az Úr, hogy bármelyikről ehetni,
csak arról az egyről sohase.
A gránátalma volt egyesek szerint.
Vörös gyümölcs lett volna? Szerintem fehér.
Morus alba, ez volt a fa, nem alma.
Gyöngyöző termése ragyogva súlyosul,
ha teljesen érett, lilás hamvval festi egy isteni kéz.
Akvarell, akvatároló. Láttára olvad a szorongás.

Szénát terítettünk alá, hogy földet érő
szent gyümölcseit tisztán lehessen szedegetni.
Óriási madárfészekben számtalan sok kis tojás.
Szénapusztában lépeget a nyári gutaütés.
Kiált az égi manna: megegyél!
Gyűjtögetés közben bevillan,
hogy mindjárt itt terem egy állat, kisebb-nagyobb
bodzabokrok mozdulnak, reccsen egy-egy ág.
Csakis medve ólálkodhat erre, persze,
baseball-sapkás, homokszínű alföldi medve biztosan.
Egyszer a Retyezátban kirándulva azt álmodtam,
a fenyvesek közé szorult éjben elemlámpával
űzöm a sátornál ólálkodót. De valójában ott sem
láttam medvét, csak megvadult ménest
a Bucura tó előtti egyik hágó völgyében.
Mare bucurie!
Gyermekkoromban így ecseteltem a mackó kalandjait:
„Medvebocs az erdőben, / Mézet akart enni, /
De nem talált, / Oly odút melyben / Méz lett volna. /
Szomorú lett medvebocs / Mert mézre fájt a foga, /
Így hát kihúzta fogát / Hogy ne fájjon reája.”
(1984. X. 30.; 44. sz. vers)

Fölöttem csak egy-egy veréb, rozsdafarkú, vörösbegy,
cinege, szarka, szajkó vagy feketerigó.
A szomszédos gabonatábla arany árnyékában guggolok,
esti lakomára jönnek rám a fürtös szúnyogok.
Ég kékjéből kiugró szél, suhogás a mennyei létrán.
Ütődik a kalapomra, csattan a hátamra,
a földre. Kánikula-karambol. Méz-zuhé.
Jégeső. Ha kinyitnám a számat, belehullana.
Százötven madár fekete csőre töltve.
Tűz, tűz, tűz. Leterítve. Kiterítve.
Percek alatt vége. Alul csigák és eprek.

Fölül távozó seregélycsapat.
Középen én. Kerubjaim, ne űzzetek tovább.