Önnön szobrunkra nézünk

Először voltunk toleránsok,
és azután már soha többé,
acsarkodtunk, legyintettünk,
gyűlölködtünk mindig-örökké.

Bor mellett be nem állt a szájunk,
úgy éktelenkedtünk fröcsögve,
nem dobogott a magyar szíve,
de még lesújtott durva ökle.

Elhittük, mint hajh, annyi másról,
hogy elég most már rámutatni,
nem ébredtünk rá, milyen bárgyú,
milyen hamis, vidéki, talmi.

De mi voltunk először, hogyne,
önnön szobrunkra mélyről nézünk,
magasba képzeljük magunkat,
holott egyre süllyed a népünk.

Új hajnalokban felujjongnánk,
de csak a mocsárban bokázunk,
felköpnénk bár a szivárványig,
holott önnön sarunkban ázunk.