Fő a nevetés! * A Káfé főnix adoma-szolgálata / 4.
Jöjjön hozzánk királynak.
József főherceg Kolozsvárról Brassó felé utazott. Az erdélyi hegyalja egyik állomásán a vonatot bortermelő gazdákból álló küldöttség várta, hogy a legmagyarabb főherceget megkinálja egy pohár fillokszerás világ előtti borral. A mint a vonat megállott, odament a küldöttség a főherceg kocsijához s tiszteletteljesen felajánlotta a bort. A főherceg a figyelmet megköszönve, el is fogadta a gazdák kedveskedését s egy pohár bort megivott. A mint a poharat a küldöttség vezetőjének visszaadta, hirtelen előlépett a tömegből egy jóképű gazda s így szólt a főherceghez:
– Fenséges uram, egy kérésem volna!
Erre a főherceg a legnyájasabban biztatta az illetőt, hogy csak hamarosan adja elő, mert a vonat azonnal indul. A gazda erre szemével hamisan hunyorítva, így folytatta beszédét:
– Hagyja ott, fenséges uram, azt a fene katonaságot, nem a fenséges úrnak való az.
A főherceg erre azt kérdezte, hogy hát mit tegyen?
– Tudja mit, fenséges uram, – feleli a gazda, – jöjjön el hozzánk királynak.
A főherceget egy percig zavarba hozta ez a jó indulatú indítvány, azonban gyorsan feltalálta magát s igy felelt a kérelmezőnek.
– Bácsi, ne beszéljen ilyen bolondokat, mert még valaki meghallja, s magát is bezárják érette, meg engem is.
A ki nem ismeri Jókait.
Joggal hihetnők, hogy nincs az országban litterátus ember, aki Jókainak, mint regényirónak, koszorus nevét ne ismerné. De bizony, akad még ilyen csodabogár.
Jókai az ő melancholikus humorával maga beszélte el egy sághvidéki kirádulása után a következő kis történetet:
…Volt a társaságunkban egy öreg úr. Bemutatnak neki:
– Jókai Mór!
– Jó… ka… i… Mór, – dünnyögi. – Beh ismerős név valahonnan. Megálljunk csak. Ejnye, hol is, hol is? Ahá hopp! Tudom már. Nem öcsémuram volt az, a ki azelőtt harmincöt évvel olyan szépen szavalta a komáromi examenen ezt a verset: „Tekintetes karok és rendek?”
– De bizony én voltam, – feleltem megörülve a nagy memoriájú aggastyánnak, a ki sohasem hallotta azóta nevemet.
Az öreg kanári.
Munkácsy Mihály tudvalevőleg csodálatos mód szépen tudott fütyülni. Ha vidám társaságban a fehér asztalnál bizalmas barátjaival mulatott, egyszerre csak hátrahajolt a székében, és rágyujtott valami búsongó régi magyar nótára. Akik csak egyszer is hallották, örökké emlékeznek rája.
Majd hoz Kossuth tisztát,
Türr Pista meg puskát…
Ez volt a kedves nótája Munkácsynak.
Az ezredévi országos kiállítás alkalmával Szapáry Géza gróf szalonjában kérve-kérték a mestert, hogy fütyöljön.
– Nem szabad, nem tudok, – mosolygott a mester, – az öreg kanárit már csak a multjáért becsülik.
Forrás: A nevető Magyarország / I. kötet / I. Krónikás adomák
Pusztai Péter rajza