Feljebb!

II. József császárral történt Bécsben. A császár egyszer kikocsizott, s észrevett az utczán egy bandukoló öreg kapitányt. Megállította a kocsit s beszédbe ereszkedett a kapitánynyal.
– Hová, hová, kapitány úr?
– Csak ennek az utczának a végére, – válaszolt a kapitány. – Villásreggelire megyek egy jó barátomhoz.

– Nos, én is arra megyek. Üljön fel a kocsimba, elviszem.
A kapitány, ki nem ismerte föl a császárt, helyet foglalt a hintóban. Aztán megeredt köztük a beszélgetés.
– Hát aztán mi lesz a reggeli? Bizonyosan kávé, – évelődött vele a császár.
– Jobb! – felelt szemhunyorítva a kapitány.
– Talán meleg bor?
– Jobb!
– Hm! Talán bizony tojás?
– Még jobb!
– Hát talán sonka?
– Ennél is jobb.
– Talán csak nem malaczpecsenye?
– Eltalálta; igen, igen az.
Most azonban a kapitány kezdett faggatózni.
– Ön, ugy-e, katona? – kérdezte a császártól, a kinek nyakpaszpartuját eltakarta egy ócska katonaköpeny.
– Igen, katona vagyok én is, – felelte a császár.
– Talán bizony hadnagy?
– Feljebb!
– Bizonyosan kapitány.
– Feljebb!
– Talán csak nem őrnagy?
– Hát generális?
– Még feljebb!
– Az ördögbe is! – kiáltott fel a kapitány. – Akkor hát ön a császár.
– Eltalálta, – szólt jóizűen nevetve József császár. – S miután én is eltaláltam a kapitány úr reggelijét, illő, hogy együtt költsük el.
S ezzel az ámuló kapitányt magával vitte a Burgba s pompásan megvendégelte. Természetesen, a ropogós malaczpecsenye sem hiányzott.

A hárfa.

Schiller német költő fiatal éveiben hárfázni tanult. Egyik ideges szomszédja, kit bántott a zenélés, átment Schillerhez s maró gúnynyal így szólt hozzá:
– Schiller úr, ön hárfázik, mint Szent Dávid, csak az a kár, hogy nem olyan szépen.
– Ön pedig, kedves szomszéd, – vágott vissza Schiller, – úgy beszél, mint Salamon, csakhogy nem oly bölcsen.

A végrehajtók és Dumas.

Dumas Sándor, a híres francia iróhoz egyszer gyüjtőivvel jöttek, hogy adakozzék egy szegénységben elhalt adóvégrehajtó temetésére.
– Mennyibe kerül a temetés? – kérdezte Dumas.
– Ötven frankba, – válaszolt a gyüjtő.
– Itt van száz frank, – szólt Dumas, – temessenek el mindjárt két adóvégrehajtót…

Forrás: A nevető Magyarország / I. kötet / I. Krónikás adomák