Persze, hogy az atlétalányok
egészen csodás kis zsiványok,
és hogy a pólósok a mólón
a legjobbak ezen a bolygón,
és hogy a foci sok bunkónak
ujjongás helyet jó bunyót ad –
ezt én mind, mind, mind elhiszem.
De én a focit szeretem.

Persze, hogy nem jó bűzben ázni,
zsarnokok közt hisztériázni,
lenézni azt, ki pucér – másért,
nem a fociért s a hazáért –
de most már akkor hogy szeressek,
nagy passzokért hogy lelkesedjek,
hogy dicsérjem meg Kane-t vagy Schicket,
hol találhatom meg a sikket?

Gulácsiért én hogy rajongjak,
ha félek, hogy mit hoz a holnap?
Hogyan legyek én – én, ha folyton
azt hallom, hogy az ájert rontom?
Hogyan tisztítsam meg a vágyat,
ha folyton elönt az utálat?
Hogy nézzem nyugodtan a meccset,
ha a feladat: keseregjek?
S hogy magamat kell bizonygatnom,
hogy ne legyek erdőben vadnyom?

Egyik hisztériát a másért
nem szeretném, ha megtalálnék,
s ha magával ragad a játék,
nem boldogan hisztériáznék.
Tudom, mit rágnak, mit ugatnak
minden hazázó nyers dúvadnak,
de ha szép, kicsit hátradőlök,
s a zsarnokot vigye az ördög.