Kellér Andor: A REPÜLŐ NAGYMAMA

Csak nem akar rólam írni? Mindenki azt fogja kérdezni: hát ez él még?
Így kezdi a beszélgetést lánya Szív utcai lakásán Marschalko Rózsi. Az ősz hajú, finom asszony aggodalma jogos: a neve ismerősen cseng a fülekben, de ki is ő? Csak a régi operalátogatók emlékeznek rá és szép mezzoszopránjára: hiszen valaha ő énekelte a Walkür Siegelindéjét, a Rózsalovagot, a Mignon címszerepét, Melisande-ot a Pelléas és Mélisande-ban.
Régen, fiatalon, kisfia halála után úgy érezte: nem tud többé színpadra lépni, visszavonult. Amikor meghalt a férje, Székelyhidy Ferenc, az Operaház örökös tagja, rádöbbent: nincs tennivalója az életben. Mind a két lánya asszony, az egyik Pesten öt gyermekkel, a másik Venezuelában, ott is van három unokája. Azok ott kint hívták, látogassa meg őket. Vágyott utánuk, látogató útlevéllel kirepült hozzájuk, majd hazatért. Később, két évvel ezelőtt kivándorló útlevéllel repült ki újra, abban a hitben, hogy végleg ott is marad.
– Venezuelában, Maracaibo tartományban laknak a gyerekeim. Vőm állatorvos, lányom titkárnő. Ez a tartomány nagyon népes hely, évekkel ezelőtt olajra bukkantak, azóta olasz, angol és holland vállalatok termelik ki az olajat. Mindenki kedves volt hozzám. De a család: vőm, lányom és a két nagyobb unokám már reggel elmegy, és csak este tér haza. Nagy gyönyörűség volt az aprócska unokámat magyar dalokra tanítani, játszani, törődni vele. De …
Mi is húzódik meg a de szócska mögött? Marschalko Rózsi nem közlékeny lény, de azért valahogy mégis kiderül, mi is volt a hiba. Az állandó, átlagosan harminchárom fokos hőséget nehéz elviselni. A családon kívül mindenki nagyon idegen, semmi közös téma. Az újságot nem értette, mert nem tud spanyolul. A spanyol, angol, olasz, holland és a teljes elzárkózottságban élő indián őslakosság közé bepottyant egy nagymama, akit semmi nem érdekelt, ami ott történt és minden, ami odahaza … Sokat gondolt a pesti családjára, lányára, vejére, öt unokájára, nővérére, öccsére és rengeteg itteni ismerősére. Magányát levélírással oldotta fel, írt haza mindenkinek, a Szív utcai ismerősöknek is, a hentesnek is – de ez se segített.
Így történt, hogy egy reggel Maracaibóban így szólt titkárnő leányának:
– Én nem akarok itt meghalni.
Igen értelmes és áldozatkész lánya bólintott, már jó ideje érezte: a mama hazavágyik. És Marschalko Rózsi, túl a hetvenen, most, hogy végleg hazajött, immár negyedszer tette meg lökhajtásos repülőgépen az utat, tizenkétezer méter magasságban Venezuela és a Szív utca között, illetve pontosan Venezuela és Svájc között. Zürichből már csak egyszerű gépen jön, ami neki olyan, mintha vicinálisra szállna át a gyorsvonat után. A Szív utcában repülő nagymamának nevezik Rózsi mamát, aki a felhők fölött száguld leszármazottjai között, mert azt a boldogságot, hogy valamennyit együtt láthassa, aligha érheti el. Marschalko Rózsi már felnőtt hölgy volt, mikor Blériot első felszállását borzongva nézhette vagy hallhatott róla; ma meg úgy ül be az ördöngős masinába, mint valaha az omnibuszba, félelmét játszva legyűri a nagyanyai vágy: látni akarja az unokákat. Vajon Székelyhidy el tudta-e képzelni, hogy felesége világutazó lesz?
Most itthon van, ahol mindenki magyarul beszél, ahol közölhet és értesülhet, ahol az ismerősök és az egész Szív utca ünnepli. Első útja a közeli cukrászdába vezetett, megnézni azt az asztalt, ahol férje utolsó éveiben habos gesztenyét evett. A telefon egész nap csöng: a hazatért Rózsi mamát keresik. Maracaibóban nem keresték.

1961 november

Forrás: Kellér Andor: Déli futár. Gondolat, 1964