Chilében és más (elsősorban latin-amerikai) országokban felújult a vita Pablo Neruda haláláról, egykori személyi titkárának és testőrének újabb nyilatkozatai kapcsán. A magyar sajtóban ezideig nem láttam ennek lenyomatát, még az összeesküvés-elméleteket kedvelő webhelyeken sem. A santiagoi „El Ciudadano” napilapban pár hete megjelent interjú nemigen tartalmaz újabb elemeket a testőr korábbi nyilatkozataihoz képest – Manuel Araya csökönyösen kitart amellett, hogy a Nobel-díjas költőt Pinochet tábornok meggyilkoltatta.

Neruda 1973. szeptember 23-án hunyt el a chilei főváros Santa María kórházában, alig tizenkét nappal az után, hogy Pinochet katonai puccsal „leváltotta” a demokratikus választással hatalomra került Allende elnököt (az elnöki palota ostromában meghalt államfőről nem tudni biztosan: tényleg öngyilkos lett-e, vagy hősi halottként esett el a harcban, vagy netán meggyilkolták). A puccsistáknak jól jött a világszerte – elkötelezett baloldalinak – ismert költő „természetes” halála; semmi szükségük nem volt eggyel több (ráadásul ilyen neves) mártírra – imázsukra azért kicsit ők is vigyáztak… Ugyanakkor nem zárható ki, hogy a nagybeteg költő haldoklását fölgyorsították. Különösen az összeesküvés-elméletek hívei hajlanak ilyen végkifejletre, de a gyilkosság a baloldaliaknak is elfogadható lenne – ha más okokból is. A szkeptikusabbak elsősorban a testőr szavahihetőségét illetve késlekedését (38 évvel az események után tálalt ki újólag) megkérdőjelezve hajlanak a hivatalos verzió elfogadására: Neruda 1972-ben meghalni tért vissza hazájába Franciaországból (ahol orvosai közölték vele: gyomorrákja – mások szerint: prosztatarákja, esetleg mindkettő – gyógyíthatatlan és a pusztító folyamat egyre gyorsabban terjed testében). Neruda 1973 márciusában az őt (újra) Budapestre invitáló magyar barátjának, Somlyó Györgynek is megírta: ’ … szakadatlanul romlott az egészségem, végül le kellett mondanom nagyköveti tisztemről. Ezért már nem is térek vissza Európába. …’

A konzervatív jobboldal legendája szerint a katonai hatóságok a „nehéz napokban” is mindent megtettek, hogy a súlyosan beteg nemzeti költőt megmentsék, de a rák erősebb volt minden katonai és orvosi igyekezetnél. Neruda mindenek fölötti presztízzsel bíró nemzeti poéta volt. (Magam hallottam antikommunista pinochetista chilei magyaroktól – a chilei polgárság, a középosztály nagyobbik része kezdettől ilyen érzelmű volt -, hogy ’a mi Nerudánkból’ a kommunisták akartak mindenáron mártírt csinálni, és hát a kommunistáktól minden kitelik. (Egyébként a hasonló sunyi utalások egy esetleges kommunista összeesküvésre még a legszélsőjobboldalibb és legbulvárabb chilei sajtóban sem kaptak visszhangot. Ahogyan az sem (persze, ezzel ez a polgárság sem dicsekedett nagyon), hogy mikor a ’marxista-kommunista szennyirodalmat’ hatalmas utcai máglyákon égették el, tűzrevetették a nemzeti ikon-poéta műveit is…)

A testőr gyakorlatilag az egyetlen élő szemtanúja Neruda utolsó napjainak – Matilde Urrutia, a költő társa, özvegye is régen (1985 elején) meghalt már. Arról most mindenki hallgat, hogy Araya már 2004-ben is elmondta verzióját egy kis példányszámú lapnak, de akkor semmi visszhang nem keletkezett; és pár éve részletes feljegyzéseit is átadta a Neruda emlékét őrizni hivatott alapítvány elnökének. Most, hogy érzi: nem sok ideje lehet már hátra, szeretné nyomatékosan felhívni a chileiek és a világ figyelmét arra, hogy Nerudát megölték – és szeretné megérni, hogy a bűnösöket elítéljék, legalább erkölcsileg…

Arayát a Chilei Kommunista Párt delegálta Allende elnök mellé amolyan mindenesnek – és az elnök maga küldte tovább a betegeskedő Nerudához (még jóval a puccs előtt, 1972 novemberében), hogy mindenben legyen a költő segítségére. A titkár-testőr-sofőr szerint a puccs első napjaiban – a párt közreműködésével – megszervezték, hogy Chile leghíresebb baloldali személyiségét Mexikóba menekítik, a demokratikusan kormányzó Echeverría elnök különgépet küldött volna érte Santiago de Chilébe. A tengerparti házában (az Isla Negra elnevezésű kúria Valparaíso kikötő, a haditengerészet központi támaszpontja szomszédságában épült – a puccsisták gyakorlatilag innen indultak Allende megdöntésére 1973. szeptember 11-én – és a Neruda-villa demonstratív átkutatására két nap múlva) lázból lábadozó és szigorú katonai megfigyelés alatt élő Nerudát rosszullétre hivatkozva mentővel 19-én a fővárosba szállították. A gyanút elkerülendő, felesége és testőre nem ment vele (utóbbi elbeszélése szerint), hanem külön autóban követték a rohamkocsit. (Később ezzel a Fiattal vissza is tértek a valparaisói villába.) Araya szerint a 69 éves költő ’korának megfelelő’ jó kondícióban volt, a rák sem viselte meg. Neruda másnap mindkettőjüket (külön Matildét, külön Arayát) fölhívta a kórházból, és elmondta, hogy miközben félálomban feküdt ágyán, egy ismeretlen orvos valamit beinjekciózott a hasába. Lóhalálában siettek vissza a kórházba, ahol a költőt igen rossz fizikai és pszichikai állapotban találták. A jelen lévő főorvos elküldte Arayát egy létfontosságú gyógyszerért a városba, de a megjelölt patikánál ismeretlen álarcosok várták, akik jól összeverték és belelőttek a lábába; csodával határos módon menekült meg és maradt életben. A kórházba természetesen nem tudott már visszamenni – azt követően, hogy a testőrt ilyen furcsa módon eltávolították, néhány óra múlva (este tízkor) meghalt Neruda.

Araya – saját elmondása szerint – még 1974-ben javasolta a költő özvegyének: vizsgáltassák ki Neruda halálának körülményeit, de Matilde nem volt hajlandó semmi ilyesmit kezdeményezni, attól tartva (a testőr szerint), hogy ha pert indít, elkobozzák tőle (Neruda) minden vagyonát, az Isla Negrát is beleértve. Az asszony azzal szerelte le Arayát, hogy ez az ő dolga, az özvegyé – nem pedig az egykori testőré: a testőr-titkár Neruda szolgálatában állt, a költő viszont meghalt, s ezzel az ő munkaviszonya is megszűnt; vagyis Arayának már semmi köze sem Nerudához, sem özvegyéhez, különösen pedg az Isla Negrához… Matilde azt a fejtegetést sem volt hajlandó meghallgatni, hogy Neruda a Canto Generalban (Somlyó fordításában: Teljes Ének) – és állítólag élőszóban is – az Isla Negra-birtokot a réz-, szén- és salétrombányászokra hagyta (nem pedig a költő emlékével visszaélő jobboldali és tolvaj alapítványra)… Az özvegy visszaemlékezéseiben (Mi vida junto a Pablo Neruda – Memorias / Életem Pablo Nerudával – Emlékek) sem veszteget sok szót a hű kísérőre – sem pedig a mexikói menekítési tervre. A költőt a fővárosi kórházba szállító mentőbe pedig – napló-szerű emlékiratai szerint – ő is beszállt… Odaútban a rohamkocsit többször is megállították és átkutatták a katonák, ezért csak több órás késéssel érkeztek meg a Santa Maríába. A kórházban a költő – hű neje szerint – azt mondta feleségének még a mexikói nagykövet (aki a menekítési tervet jött megbeszélni) érkezése előtt, hogy „ Nem futok el Chiléből… Ez a mi országunk, és számomra ez lesz a végső hely.” A nagyvilágon e kívül – mondhatta volna… – ő, aki élete jelentős részét külföldön töltötte; igaz, leginkább kényszerből. Kényszerből kellett a kórházban maradnia is: santiagói házuk kiégett, ki is fosztották; a száz kilométeres visszautat az Isla Negrába nem viselte volna el beteg szervezete. A feleség szerint Pablo végül is ráállt, hogy ’nem megfutamodik hazájából, hanem ideiglenesen önkéntes száműzetésbe vonul Mexikóba’. Matilde azért tért vissza a valparaisói villájukba, hogy a legszükségesebbeket – köztük Neruda elkezdett önéletrajzi írását és (olvasnivalónak) néhány könyvet is– elhozza a kórházba. De alig ért a tengerparti házba, máris szólt a telefon: férje kérte, azonnal menjen vissza hozzá.

A kórházban egy idegileg teljesen összeomlott embert talált – Nerudát a hírek és híresztelések valamint a maga tehetetlensége készíthették ki. Matilde szerint különösen az izgatta föl, hogy elmondták neki: a chilei bárdot, Victor Jarát, a híres énekes-költőt, eszmetársát-barátját is meggyilkolták, ráadásul megcsonkították (gitárpengető kezét levágták). Matilde együttérzően ír egy – meg nem nevezett – személyi sofőrükről, akit letartóztattak és elvittek a katonák, s így ő, a feleség minden támasz nélkül maradt 20-dika táján – a sofőr-testőr-titkárról viszont mélyen hallgat. Ayala titkáról is: egy szót sem ír arról, hogy Pablo említett volna neki (és a titkárnak) egy gyanús hasi injekciót. És Matilde (illően) így emlékezik: végig férje mellett volt, fogta a kezét, mikor a rák okozta láz-álomból a mélyebb, örökös álomba átlépett. És utána gondos özvegyként intézkedett a halott mosdatásáról, felöltöztetéséről, a világos színű koporsóról („Pablo sosem szerette a fekete koporsókat” – végül is egy szürkét kerítettek neki), eligazítva a hazai és nemzetközi sajtót, megerősítve a halál tényét a mexikói, francia, svéd és más nagyköveteknek. Majd megszervezte a halottszállítást az időközben szétvert és kirabolt Isla Negrába, hogy illő módon virraszthasson fölötte. Virrasztottak a katonák is: egy kommandó ellenőrizte, kik jönnek elbúcsúzni a kommunista költőtől; volt, akit a ravataltól vittek el ismeretlen helyre… Virrasztott egy kisebb hadihajó is, melyet a ház „magasságában” horgonyoztak le elrettentésként az Isla Negrára irányított ágyúval még a puccs első napján… A nemzet nagy halottja előtt tisztelgett teljes harci díszben (lógó kitüntetésekkel, díszöltözetben, díszkarddal) a junta képviseletében egy tiszti küldöttség is. Az özvegy részletesen ír a temetésről, melyet sikeresen „korlátoztak” a katonák, nehogy juntát veszélyeztető politikai tüntetéssé fajuljon. De ez már viszonylag jól dokumentált történelem. Nem a temetés – a halál az ismeretlen…

Nem tisztem igazságot tenni: kinek az emlékezete őrizte meg jobban a valóságot. Nem tűnik hihetetlennek Matilde anyagias reagálása (a titkár emlékezete szerinti kivizsgálási javaslatra) – akár személyes tapasztalatom alapján is megerősíthetem: Nerudáné sokmindenben „fogtechnikus” volt (a néphumor nevezi így azt, aki fogához veri a garast), és egészen biztosan nem akarta veszélyeztetni özvegyi léte anyagi hátterét. (A Neruda-házaspárt magyarországi látogatásukon heteken át tolmácsként kísértem; Ayalát nem volt szerencsém ismerni.) Hihető az is, hogy a Teljes Ének virtuális végrendelete helyett az özvegy a saját verzióját részesíti előnyben: már ott volt a házban az ügyvéd, hogy megírják a „rendes” végrendeletet, de – mily pech – épp akkor jött a mentő is, és vinni kellett Pablót a kórházba… A titkárnak végsősoron igaza van: egyedül a virtuális – költői – végrendelet létezik, melyben valóban a bányászok népe van megnevezve örökösnek… Azt is el tudom képzelni, hogy Matilde nem akadékoskodott a (pinocheti időkben létrehozott) Neruda-alapítvány konzervatív uraival, hisz ők biztosították számára a haszonélvezeti jogokat… A titkár tehát magára maradt az igazával (már ha neki van igaza).

Allende és kormánya azt tervezte: 1974 július 12-én, amikor Neruda betölti a 70. életévét, nagyszabású országos ünnepségsorozatot rendeznek, melyre meghívnak számos költőt is az egész világból. Ezt a fiestát azonban sem az elnök, sem a költő nem érhette meg. Pinochet és diktatúrája megdöntése után másfél évtizeddel, 2004-ben szülőhazájában és szerte a világon megünnepelték Neruda születésének centenáriumát – ebből az alkalomból Budapesten a chilei nagykövet átadta a Neruda-emlékérmet a költő műfordítójának és barátjának, Somlyó Györgynek (2006 óta már ő sincs e világon).

Ki ölte meg Nerudát? Nem tudja senki. Vagy aki tudja – az hallgat… – dalolhatnám öreg beatnikként (de nem teszem)… Mert Nerudának csöppet sem a halála: a teljes élete volt és maradt érdekes.

*

Csatolom V. Jara – számomra legkedvesebb – dalát: Victor Jara: Te recuerdo, Amanda

http://www.youtube.com/watch?v=GRmre8ggkcY

illetve ugyanez, angol fordítással:

http://www.youtube.com/watch?v=MZc5X6ebtMU

és ráadásnak a második legkedvesebb dalt (V. Jara: Gracias a la vida), az egyik legnagyobb
argentín énekesnő, Mercedes Sosa előadásában (őt volt szerencsém élőben is hallgatni…):

http://www.youtube.com/watch?v=YPwJ7h2Lj7M

*

Pablo Neruda három verse

Óda a jelenhez

A jelen
perc
oly sima,
mint egy asztal,
e mai óra,
e mai nap
oly üde,
tiszta,
mint az új poharak,
mikre a múltnak
pókhálója
sem tapad,
vegyük hát
finoman ujjaink
közé a percet,
ők faragják
ki alakját,
vezessék
növését,
oly új és
oly eleven,
semmit sem őriz
a menthetetlen tegnapokból
a múltból, a letűntből,
a mi édes
gyermekünk ő,
e percben is, nézd,
velünk nő,
homokot hord
s eszik
a tenyerünkből,
ragadd meg,
hogy ki ne csússzon,
álomba vagy szavakba
ne fúljon,
fogd jó erősen,
kösd a kezedhez,
parancsold,
hogy legyen engedelmes,
köveztesd
úttá és öntsd haranggá,
géppé,
könyvvé, csókká,
simogatássá,
vágd ki gyönyörűséges
illatát a fából,
ácsolj
belőle széket,
és fond ki nádból
a karját,
s nézd meg,
vagy inkább
csinálj belőle
lépcsőt!
Lépcsőt,
hogy fokról fokra
hághass
a jelenben,
feszítsd a lábad
a jelen grádicsának,
s menj feljebb,
egyre feljebb,
azért ne túl magasra,
csak addig,
hogy megjavíthasd
a tetőn
a csatornát,
ne túl magasra,
ne fel az éghez,
csak addig, hogy az almát
elérhesd,
nem a felhőket,
őket
hagyd lengni fel az égig
és szállani a múltba.
Te
a jelen vagy,
az alma,
nyúlj érte fel
a fádig,
fogd kezedbe, sugárzik,
mint valami csillag,
no. tépd le,
harapj belé és vágj fütyörészve
további útjaidnak.

A költő

Kezdetben én gyötrelmes szeretetben
jártam az életet: kezdetben egy kis
kristálylemezen át meredtek
szemeim a való világba.
Jóságot vettem, jártam a hiúság
vásárát, beleheltem az irigység
dögletes páráit, a szörnyű maszkok
és emberek embertelen csatáit.
Tenger-mocsár-világban éltem én, hol
a liliom gyors-hervadású kelyhe
tajtékzó remegéseibe fojtott,
s hová csak betettem a lábam, örvény
tátongott, s lelkemet mélyébe vonta.
Így született költészetem, a dudva
közül alig bukkanva ki, magányom
fölé, marokrafogott büntetésként,
vagy a romlás kertjeiből kötötte
legszebb csokrait, míg el nem temette.
Mint a mélységes-mély medrében élő
sötét folyó, magányosan futottam
egyik kéztől a másikig, magánytól
magányig, az örökös gyűlöletben.
És tudtam, hogy így él, rejtve, a lények
egyik fele, mint a legtávolabbi
tenger hala, s a lápos végtelenség
pusztáján találkoztam a halállal.
A halállal, mely megnyit minden ajtót.
A halállal, mely minden falon átjár.

Somlyó György fordításai

Tetszel nekem, ha hallgatsz

Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly távol vagy akkor,
és messziről figyelsz rám, s hangom se hívhat vissza.
Szemeid, úgy tűnik már, hogy szinte elrepültek,
s mintha egy csók bilincse zárulna ajkaidra.
Minden létező tárgyat csordultig tölt a lelkem,
s a tárgyakból te lépsz ki, lelkem ágára búvó
fehér álompillangó, olyan vagy, mint a lelkem,
és olyan, mint a bánat, és mint a mélabús szó.
Tetszel nekem, ha hallgatsz, és mintha messze volnál.
Panaszod, mint a lepke nesze a levegőben.
És messziről figyelsz rám, és hangod nem ér el hozzám.
Engedd, hogy hallgathassalak, csönded legyen a csöndem.
Engedd, hogy tehozzád is csönded szavával szóljak,
mely egyszerű, mint gyűrű, világos, mint a lámpa.
Olyan vagy, mint az éjjel, néma csillaggal fényes.
Csönded akár a csillag messzi, tiszta magánya.
Tetszel nekem, ha hallgatsz, mert oly messze vagy akkor,
oly távoli és fájó, mintha csak halott volnál.
Ilyenkor egy futó szó, nevetés elegendő.
S vidám vagyok, vidám, hogy nem igaz, s mosolyogsz már.

Simor András fordítása

1. Gergely Tamás:
   2011. június 19. 15:52

   Izgalmas, mint egy Sztálin-sztori

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ